Stories in Hungarian – Balázs Története – utolsó rész

Hazafelé a villamoson azon töprengek, hogy milyen vacsorát készítsek, miközben a körút kivilágított, feldíszített szebbnél szebb üzleteit figyelem, illetve a szerelvény mellett elhaladó autókat nézegetem. Néha-néha az is előfordul, hogy pont összenézünk a soförrel. Természetesen a szerelvény zsúfolásig megtelt, így örülök, hogy kiszállhatok az Oktogonnál. A maradék utat gyalog teszem meg. Szórakozottan babrálok a lakáskulccsal az ajtóban, ami hirtelen kinyílik: Andrea már itthon van: – Szia, bújj be! – mondja mosolyogva és megölel. Megcsókoljuk egymást. – Szia, te már itthon vagy? – kérdezem és szemügyre veszem: laza szabadidő ruha van rajta, és egy aranyos kötény. Éppen a vacsorát készíti. – Mi jót készítesz? – érdeklődöm, miközben követem a konyhába. – Francia torta lesz. Azt még én is eltudom készíteni! – mondja nevetve. – Ne viccelj, te istenien főzöl! – bókolok neki és átkarolom hátulról, ahogyan a konyhaszekrény mellett tüsténkedik. Behúnyt szemmel szívom magamba a szolíd, de nagyon érzéki illatát. Nagyon jól megtudja választani az illatokat melyeket használ, nemcsak magán, hanem akár a lakásban is. – Segítesz nekem? Fel kellene darabolni a szalonnát és a sajtot! – mondja és a kezembe nyom egy vágódeszkát. Mosolyogva elveszem és nekiállok sajtot aprítani. – Bali nem jött még meg? – érdeklődöm, de rájövök, hogy buta kérdést tettem fel, hiszen akkor már régen a nyakambaugorva üdvözölt volna. – Nem, még nem ért haza. – erősíti meg Andrea is. A francia torta egy rendkívül finom és nagyon laktató étel: sós linzer tészta az alapja, aminek magas széle is van. A belsejébe apróra vágott sajtot, húsos szalonnát és egy speciális, zöldséges tojásöntetet halmoznak, majd a tészta szélét felhajtják, így nem folyik ki a tartalma. Az egészet sütőben össze kell sütni, így az egész nagyjából úgy néz ki mint egy luxuspizza. Istenien finom, nagyon ínyenc étel. Hideg sört vagy jeges kólát iszunk hozzá, a tortaszeletek tetejére pedig kecsapot lehet csepegtetni vagy paradicsom salátát is ehetünk hozzá. Andrea mesterien tudja elkészíteni: én is szeretem, de Balázsnak is nagyon ízlik, aki általában farkaséhesen szokott hazajönni az edzésekről. Szerencsére szereti a pocakját és nem is annyira válogatós, de főként az olasz és magyar tésztaételeket, palacsintát szereti. A legjobban viszont a rántott sajtot és a hasáb burgonyát imádja, ezt bárhol, bármikor, bármilyen mennyiségben képes elfogyasztani. Ő is abban az áldott helyzetben van, hogy nem látszik meg rajta az evés, hiszen egy felesleges deka nincs a testén, viszont az is igaz, hogy bőven lesportolja amit megeszik. Vacsora készítés közben beszélgetünk; Andrea éppen a tortaformát teszi a sütőbe amikor csengetnek. Beengedem Balázst. – Sziasztok! – sóhajtja és fáradtan ledobja a hátizsákját és a kabátját az előszobában, majd lerúgja a cipőit és leül a konyhaasztal mellé. Elnézegetem a kis vékony zoknis lábait, a hosszú, farmernacis combikáit, a vékonyka, sápadt arcát, a nagy szürke szemeit, ahogyan Andreát figyeli, aki éppen friss paradicsomot szeletel. – Mi újság Balázskám? Milyen volt a napod? – kérdezem kedvesen. – Áhh, semmi. Nagyon elfáradtam. Kaptam egy négyest matekból. – válaszolja. – És nálatok mi a helyzet? Mi újság a radiológián? És mi történt az ITO-n? – fordul Andrea felé. – Áhh, semmi. – feleljük egyszerre Andreával. Elnevetjük magunkat. Balázs is velünk nevet, de szemmel láthatóan tényleg nagyon fáradt.

A vacsora jó hangulatban tellik, bár Balázs eléggé szótlan. Nagyokat hallgat evés közben. Próbálom szóval tartani és megnevettetni, de néhány sikertelen kísérlet után feladom. Tényleg fáradt, egykedvű a kiskölyök. Andreával össze-össze nézünk és el-elmosolyodunk. Az evés végeztével Balázs udvariasan megköszöni és elmegy leckét írni, tanulni. Andreával elmosogatunk és elpakoljuk a konyhát, majd egy-egy pohár hűvös vörösborral beülünk a szobába. Halkan beszélgetünk, hogy ne zavarjuk Balázst a tanulásban. Elindítok egy CD-t, de csak éppen akkora hangerővel, hogy halk, diszkrét háttérzene töltse meg a szobát. Andrea mellém ül és vállamra hajtja a fejét. Átkarolom. Élvezzük egymás közelségét. Meghitt, relaxáló, kellemes meleg bizsergő érzés jár át bennünket. Szükség van néhány lazító pillanatra az egész napos munka után. Balázska végez a tanulással és ezt halkan be is jelenti megállva a szoba küszöbén. Egy gyengéd csókot adok Andrának és felkelek mellőle, aki ránkmosolyog, magához ölel egy kispárnát és összegömbölyödve továbbhallgatja a zenét. Éppen a belga Airlock Awakening című száma szól, amit mindketten szeretünk, hisz annyira illik ránk. Együtt dúdolom a skót énekesnővel a „Will you bring me down, Will you lift me up – will you lift me up” strófát. Beülök Balázs szobájába az ágyacskája szélére és együtt átnézzük ellenőrzésképpen a leckéjét. Megnézem az órarendjét is, és aláírom a matek négyesét az ellenörzőjében. Amikor végeztünk kinyújtom a kezem és magamhoz hívom. Belecsüccsen az ölembe, átkarolom; ő is hozzámbújik mint ahogyan előtte Andrea is tette. Vállamra hajtja buksi fejecskéjét és beleszuszog a nyakamba. Picit ringatom mint ahogyan a kisgyerekeket szokás, közben cirógatom a hátát. – Jól vagy kisfiam? – kérdezem tőle aggódva, mert ennyire nem szokott szótlan lenni. Megvonja a vállát és sóhajt. – Kérhetek tőled valamit? – suttogja. – Természetesen. Mi lenne az? – fordítom magam felé. – Elmehetnénk majd a temetőbe? Tudod, minden karácsonykor ki szoktunk menni a nagyival apáékhoz. – magyarázza. – Ohh, kicsikém, hát persze! Ez természetes dolog. Igen, kimegyünk hozzájuk, amikor csak szeretnél! Hiányoznak? – szorítom magamhoz. – Igen, néha nagyon, de ennyire nem mindíg. Karácsonykor jobban, mert tudod, ők akkor haltak meg. – mondja könybelábadt szemekkel. – Értem. Mikor szeretnél kimenni ? – kérdezem tőle halkan. – Ha Andrea elmegy a szüleihez és ketten leszünk. Akkor menjünk ki mi ketten, jó!? – kérlel. – Jó, persze, de miért nem akarod, hogy Andi is velünk jöjjön? – kérdem tőle rosszat sejtve. – Azért mert nem akarom, hogy sírni lásson! – válaszolja, amivel alaposan meglep, de nem akarom tovább feszegetni a témát és tiszteletben tartom az érzéseit, így elfogadom a válaszát és nem akadékoskodom. Miután megbeszéltük, hogy karácsony első napján kimegyünk a temetőbe, láthatóan megnyugszik és sokkal jobb kedvre derül. Úgytűnik, hogy a fáradságon túl ez a kérdés nyomta inkább a lelkét. Váratlanul szokásához híven belepuszil a fülembe, de akkora erővel, hogy majdnem kirobbantja a dobhártyám a helyéről. – Ááá, ez nem ér! – fogom a fülem fájdalmamban és válaszul jól megcsikizem, amitől kacagva dől az ágyára. A nagy lendületben felcsúszik a pulcsija és az inge, szabadon hagyva formás köldökét és a lapos hasikáját. Persze azonnal kihasználom az alkalmat és alaposan megpuszilgatom. – Mondtam már, hogy szerelmes vagyok? – kérdezi nagyhirtelen. Meglepetésemben felülök: – Nem, nem mondtad! És ki az a szerencsés? – kérdezem. – Van egy lány az osztályunkban és nagyon tetszik. Nagyon szép lány. Jó a segge! – közli kaján vigyorral, majd hozzáteszi: – Már smároltunk is ám! – ezzel nevetve felkapja a pizsijét és kiszalad a szobából. Egyedül maradok, a zavart, kavargó érzéseimmel.

Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem ütött szíven Balázs bejelentése, de tudatosan próbálok nem féltékeny lenni. Egyrészről mint BL, ezt nagyon nehéz megállnom, de másrészről mint felelősen gondolkodó felnőtt és a kisbarátja, sőt ma már nevelt fia sikeres jövőjéről, boldogságáról gondoskodni vágyó AF, illetve nevelőszülő – ezen túl kell lépjek, hiszen Balázs nem az én tulajdonom, önálló személyiség, önálló gondolatokkal, érzésekkel, élettel. Tudom, hogy a korával jár az, hogy elkezdi érdekelni a másik nem, és szerelmes lesz, barátnőt szerez, hogy a többit már ne is folytassam. Persze csak reménykedhetek benne, hogy ez minnél később fog megtörténni. Jó lenne, ha még maradna egy kicsit gyerek, az én picurkám, de ez csak vágy marad. Hihetetlen gyorsan felnőnek. Nem is tudom, hogy Balázs mikor vesztette el az ártatlanságát, mikor nőtt fel olyan hirtelen: talán amikor meghaltak a szülei, vagy talán akkor amikor öngyilkos akart lenni? Nem tudom. Mindenesetre én szeretni fogom és mellette állok bármi történjen is, akárhogyan legyen is szerelmes. Bízik bennem és a legjobb barátjának tart: nem hagyhatom cserben, nem árulhatom el – de tényleg eléggé nehéz megbarátkozni a gondolattal, hogy más is van vagy lesz az életében aki fontos neki, ha nem fontosabb mint én. Egy gondolat nyugtat csak meg: én biztos pont leszek az életében, ha valami problémája lesz vagy segítség kell neki – akár egy tartalmas beszélgetés formájában is, – engem fog keresni. Eddig is nagyokat beszélgettünk, és nagyon örültem annak, ha láttam rajta, hogy sikerült megnyugtatnom vagy tanácsot adnom. Visszamegyek Andreához, aki közben elszenderedett. Nézem, ahogyan szunyókál és közben azon gondolkodok, hogy ki is vagyok valójában és mit akarok. Családot szeretnék: egy társat, egy gyereket – akiket szerethetek és elmondhassam magamról, hogy tartozom valahová. Emberekhez akik szeretnek és megbecsülnek és én is szeretem, becsülöm őket. Megtaláltam őket, de nem értem még révbe. Valami még hiányzik, de vajon mi? Andrea közben nagyot sóhajt és kinyitja a szemeit: – Ó, elszundítottam. Ne haragudj! – Dehogy haragszom! Mit szólnál ha lefeküdnénk? Eléggé későre jár. – fordulok hozzá. – Benne vagyok. – suttogja. – Megnézem, hogy Balázs mit művel a fürdőszobában ennyi ideig. – ezzel otthagyom és a fürdő felé indulok, de Balázska éppen akkor lép ki rajta. – Ha kész vagy akkor nyomás aludni! – fordítom játékosan a szobája irányába. Bólint egyet és hirtelen befut a szobájába és beugrik az ágyába. Utána lépek és betakargatom. Miközben megkapja a jóéjt puszit, elkezd kuncogni: – Ma is hegeszteni fogtok? – kérdezi és kitör belőle a nevetés. Nem igazán értem, hogy mire gondol, de körülírja. Elmosolyodom, ugyanakkor zavarba is jövök, ezért egy kicsit bosszúsan megszidom és megkérem, hogy kicsit nyugodjon meg és ejtsük a szexuális témákat mára. Miközben Andrea foglalja el a fürdőszobát azon gondolkodom, hogy Balázs mit hallott vagy látott a szeretkezésünkből. Nem olyan sokszor csináltuk és nagyon diszkrétek voltunk, és mindíg megnéztük, hogy Balázs alszik-e már. Az tény, hogy ajtó csak az ő szobáján van, a többi helyiségről levetettem, a fürdőt kivéve. Nem tudom, hogy Balázst milyen szinten foglalkoztatja a szexualitás, de ideje lesz erről is elbeszélgetnünk. Ekkor még nem is sejtem, hogy ez milyen hamar be fog következni.

Reggel Andrea Swiftjével megyünk munkába. Balázst kitesszük az iskolánál. Megegyezem vele, hogy tanítás után bejön a kórházba és együtt megyünk haza. Elég korán befejezik a tanítást, mivel ma van a téliszünet előtti utolsó tanítási nap. Andrea munka után hazamegy csomagolni, majd feljön hozzánk elköszönni, mielőtt elindul haza Szegedre. A napi munka szokásos módon, és eseménytelenül tellik. Balázs korábban érkezik meg, mint ahogyan befejeződik a munkaidőm, így várnia kell. Beengedem az orvosiba, ahol már járt a megismerkedésünk első napjaiban. Ledobja válláról a hátitáskáját, ami hangos puffanással terül el a földön; amit azonnal követ a tornazsákja is. Ledobja magát az egyik fotelbe és egy tábla csokit kezd el majszolgatni, amit a táskája zsebéből varázsolt elő. – Kérsz? – nyújtja felém a lila szinű csomagolást. – Nem, köszönöm! Már megint nem ebédeltél? – kérdezem tőle szigorúan. – Nem. Tök szar a kaja, pocsék, undorító moslék! Inkább otthon eszem veled. – válaszolja. Elnézem, ahogyan vékony ujjacskáival matat a sztaniol papírban, ahogyan hanyagul szétvetett lábakkal ül a fotelban, picit kócos hajjal, félre csúszott pulcsival. Kétségkívül kamaszodik. Ezt észrevettem abból is, hogy egyre több időt tölt a fürdőszobában tollászkodással, illetve ha nevet, akkor néha meg-megnyikkan a hangja, viccesen mondva: nyikorog. Egyre inkább kritikus szemmel nézi az őt körülvevő világot; sajnos kezdi kevésbé tiszteli a felnőtteket, mint akár még fél évvel ezelőtt. Mindezek ellenére elmondható, hogy még messze a legaranyosabb és viselkedése a legudvariasabb, csak néha túlzásba viszi, mint tegnap este is. A munkaidőből hátralévő egy óra gyorsan elmúlik. A kórházból elmetrózunk a Westendbe, Balázs iskolai motyóját betesszük a csomagmegőrzőbe, mert nem akarom, hogy a cuccaival menjünk boltról boltra. Andreának veszünk ajándékot: hosszas tanakodás után megegyezünk abban, hogy nem vásárolunk kozmetikai dolgokat, mert nem értünk hozzá, illetve jobban járunk, ha azt Andrea vásárolja magának továbbra is, ő úgyis nagy illatszakértő. Inkább valamilyen ékszert veszünk neki. Megmutatom azokat az üzleteket, amiket már korábban kinéztem. Balázs eléggé válogatós, kritikus vásárlónak bizonyul. A harmadik üzletben aztán sikerrel járunk: találunk egy nagyon szép karkötőt, ami mindkettőnknek tetszik. Még rengeteg ember van minden üzletben. Vásárlás után még veszek valami könnyű és gyors ebédnek vagy inkább vacsorának valót, hogy Andrea ne üres gyomorral vezesse le a hosszú utat. Többször megpróbált rábeszélni, hogy menjünk el vele mi is, de ügyeletbe osztottak be, így mentőzni fogok karácsony este. Azt még nem tudom, hogy Balázzsal mit csináljak, de talán kibír egy éjszakát otthon egyedül. Már nagyfiú. Szóba került, hogy Andrea elviszi magával, de láttuk rajta, hogy nem lelkesedett őszintén az ötletért, ennek ellenére rábólintott, mivel nem akarta megbántani Andit, így inkább nem erőltettük a dolgot. Hazaérünk. Andrea nagyjából egy óra múlva fog jönni, így gyorsan nekiállok a főzésnek, ami nem nagy kunszt lesz, mert félkész elősütött, panírozott csirkemellfilét és hozzá aranysárga tepsis hasábburgonyát sütök. Amíg készül az étel, Balázzsal felhozzuk a fenyőfát a pincéből. Amíg egyedül voltam nem csináltam nagy ügyet a Karácsonyból, annál inkább is, mert mindíg munkát, ügyeletet vállaltam, hogy ne kelljen egyedül lennem otthon. A fát Balázs kedvéért vettem, mert azt szeretném, ha neki a Karácsony valóban a szeretet és összetartozás ünnepét jelentené. A fát nem díszítjük túl: piros és aranyszínű üveggömböket, piros kis masnikat és csiptetős piros díszgyertyákat teszünk a fára. Villanyégős füzért soha nem tennék fára, de műanyag giccses szemetet sem. Ahogy készül a fa Balázs egyre izgatottabb, jobb kedvű lesz. A pofikája kipirosodik, sokat mosolyog, és egyre beszédesebb. A Szenteste csak holnap lesz, de Andrea miatt előre hozzuk egy nappal, hiszen ő akkor nem lesz közöttünk. Úgy tervezem, hogy csak Andrea kapja meg az ajándékot; Balázzsal csak holnap fogunk gyertyát gyújtani és közösen, kettesben meghitten ünnepelni, hisz ez lesz az első Karácsonyunk együtt.

Elkészül a fa és elkészül a vacsora is. Andrea is megérkezik, és mint mindíg nagyon elegáns. Amíg kezetmosnak Balázzsal, addig kitálalom az ételt, ami nagyon finomra sikerült. A panírozott csirkét valamilyen pácolási eljárással készítették, mert nagyon porhanyós és ízletes. Vacsora közben halkan beszélgetünk. Andrea többször is elmondja, hogy mennyire sajnálja, hogy nem lehetünk együtt a következő három napban. Szegény szabadkozik, de kedvesen megnyugtatom, hogy ne érezzen emiatt bűntudatot és érezze jól magát otthon, családi körben. Majd gondolni fogunk rá. Megígéri, hogy sietni fog haza, és ha tud felhív bennünket. Vacsora után Balázs szóval tartja Andreát, amíg gyorsan bemegyek a szobába és a sarokba állított Karácsonyfán meggyújtom a gyertyácskákat. Szerencsére Andrea nem vette észre a fát, így amikor behívjuk a szobába, alaposan meglepődik. A fa előtt átkarolom és közösen mindketten átöleljük Balázst, így állunk és meghatottan, némán nézzük az égő gyertyák apró narancssárga lángocskáit. Nagyon halkan karácsonyi zene is szól. A hangulat leírhatatlan. Halkan dúdoljuk a Mennyből az angyalt. Andrea elérzékenyül és a könnyeivel küszködik, az én torkom is elszorul. Balázs is dörzsölgeti a szemecskéit; nem is bírja tovább és elpityeredik. Nagyon örülünk egymásnak. Azthiszem ezt jelenti az igazi Karácsony. Egy kis idő múlva elveszem a fa alól a kis tasakocskát és Balázs kezébe nyomom, aki nagyon aranyosan odabújik Andreához és odaadja neki a nevünkben, pár kedves szó kíséretében az ajándékot. Andrea nagyon örül és meghatottan bontogatja a kis csomagocskát. A karkötő nagyon tetszik neki és nagyon örül. Nem megjátszva, hanem őszintén. Mindkettőnket megölel és Balázst megpuszilgatja, engem megcsókol. Megint összebújunk és hármasban öleljük egymást. Nem akarom elrontani ezt a varázslatos hangulatot, de lopva az öreg vekker felé sandítok: ideje lenne Andreának indulni, mert lassan hat óra lesz és Szegedig az út eléggé hosszú. Andrea gyorsan kiszalad a mosdóhoz és rendbeteszi a sminkjét. Balázzsal lekisérjük az autójához. Az idő eléggé lehűlt és besötétedett. Lassan köd ereszkedik a városra és mindent eltakar tejfehér, párás leplével. Fázósan vackolódunk felhajtott gallérú nagykabátunk puha melegébe. Búcsúzkodunk. Egyikünk sem akarja elengedni Andreát. Balázs különösen nem. Sírva könyörög Andreának, hogy nagyon vigyázzon magára az úton és vezetés közben nagyon figyeljen oda; lassan hajtson és ha hazaért, akkor azonnal hívjon fel bennünket. Andreának is nehéz az elválás, de lassan elindul. Legkésőbb fél kilenc felé a szüleinél lesz. Megfogom a kisfiú kezét és kézenfogva ballagunk vissza a lakásba. Észreveszem, hogy milyen nyirkos, izzadt a tenyere az idegességtől. Érzem, hogy nagyon félti Andreát és ideges az autóvezetés miatt, illetve attól, hogy Andrea egyedül indult útnak. A baljós előérzete rám is átragad. A lakásba felérve szótlanul elmosogatunk és elpakoljuk a konyhát. Mindenhova követ és nem akar egyedül hagyni. A munka és rendcsinálás végeztével fáradtan beleroskadok az egyik fotelba. Azonnal mellém ül, az ölembe. Hozzámbújik és átölel. – Ugye nem lesz Andinak semmi baja? Nem akarom, hogy valami baja essen! – mondja szipogva. – Hé, nyugodj meg kisfiam! Andrea nagyon jól tud vezetni és sokszor megy haza a szüleihez, nem először vezet egyedül. – simogatom és próbálom nyugtatni. Magamat is. – Tévézzünk? Vagy csináljunk valamit? – kérdezem tőle. Megrántja a vállát és szorosabban ölel: – Inkább ne csináljunk semmit, csak üldögéljünk, jó!? Bólintok. A szobát lassan teljesen megtölti a fenyőillat és ez valahogyan megnyugtat. Nem is tudom, hogy mennyi idő múlva, de arra riadok fel, hogy csörög a mobilom. Balázs békésen szuszog mellettem, de ő is felébred: hirtelen felül. Odaugrik az éjjeli szekrényhez és felkapja a telefont. Andrea az. Szerencsésen hazaért. Gyereket nem láttam még ennyire megkönnyebbülni.

Másnap reggel nyugodtan alhattam volna, mert nem vagyok beosztva a kórházba; azaz csak alhatnék, mert arra riadok fel, hogy egy hatalmas ugrással valaki mellettem landol az ágyamon. Persze Balázs az, és megint nagyon csintalan kedvében van: azonnal lebírkózik, pedig mégcsak fel sem ébredtem teljesen. – Neee, megadom magaam! – nyögöm kétségbeesetten, és felemelem mindkét karom, jelezve a megadásom. Ha kéznél lenne egy fehér zászló, biztosan veszettül lengetném. Korábban BL-ként két kézzel kaptam volna egy ilyen jelenet után, de nem éppen kellemes érzés, ha egy százhatvanöt centis, negyvenöt kilós kölyök a gyomorszájadnak ugrik és beletérdel az ágyékodba, mindezt éhgyomorra, félig álmosan. – Végre kettesben veled! – közli és bebújik mellém a takaróm alá. Látom, hogy tegnap nem a pizsamáját vette fel, hanem megint az egyik pólóm a hálóinge. Átkarolom. – Hogyhogy? Nem örülsz annak, ha Andrea velünk van? – kérdezem meglepődve. – Jaj, dehogynem! Ne értsd félre! Nagyon szeretem Andreát, de néha veled is szeretnék egyedül lenni; nagyon fontos vagy nekem! – mondja és kapok tőle egy puszit. – Hmm, ez mi volt? – kérdezem a szemeim forgatva. – Már mint mi? – kérdezi értetlenkedve. – Hát amit az előbb kaptam! – magyarázom neki – Tudod milyen az igazi puszi? – kérdezem tőle, és választ sem várva egy igazi, hatalmas, földet rengető puszit adok neki. Kuncog, majd ahogy egyre több puszit adok neki úgy nevet egyre hangosabban. Tudod mit szeretek benned? – kérdezem tőle – A pici homlokod! Azokat a gyönyörű szemecskéid! A kis nózikád! Azt az aranyos szájacskád! A pofikád! A nyakacskád! A vállacskáid! – ezzel nekilátok felsorolni nagyjából az összes testrészét, amiket egyenként szépen lassan végig is puszilgatok, ahogyan egymás után megyek lejjebb a fiú testén. Minden fontos testrészén végigmegyek és semmit sem hagyok ki, még a kényes részeket sem. Mire eljutok a kislábujjacskáig mindkét lábán, Balázs kipirul és kicsit meg is izzad, de nagyon élvezi ezt a reggeli játékot, amit néhányszor már megcsináltunk és abszolút ártatlan dolog. Puszilgatás közben hol nevet, hol kuncog, hol halkan elfolyt egy-egy nyögést. Miután befejeztük, egymás mellett fekszünk és élvezzük, hogy senki és semmi nem zavar bennünket a semmittevésben, és csak egymással foglalkozhatunk, élvezhetjük egymás melegét, közelségét. Ez a nap semmi másról nem fog szólni csak a szeretetről és gyengédségről. Lassan elmúlik tizenegy óra is. – Szerintem ideje lesz felkelni. Mit szólsz hozzá? – fordulok hozzá. – Oké – sóhajtja. – Elmegyek zuhanyozni, te nem jössz? – kérdezi. Gondolkodok. Régebben azonnal rávágtam volna, hogy menjünk, de ma már bizonytalan vagyok. Amióta észrevettem, hogy elkezdett kamszodni, illetve Andreával nagyon szoros lett a barátságunk és testi kapcsolatban is állunk egymással, nos azóta nem akarom Balázst zavarni; nem akarom, hogy esetleg kellemetlenül érezze magát – bár egyáltalán nem szégyenlős és mindent megmutat magából amit csak akarok. De újabban nem akarok tőle semmit és ez így is van jól. Most mindenesetre vele tartok és megint úgy tisztálkodunk, tusolunk együtt, mint régen. Óvatosan és gyengéden megmosom a hátát, haját. Még mindíg gyönyörű a teste, – még ha láthatóak is már a kamaszodás bizonyos kis jelei – nem is csodálom, ha a lányok kedvence lesz. Fürdés után már nem reggelizünk, hanem kicsit várunk még és azonnal ebédelni fogunk. A tegnapi vacsorából bőségesen maradt, így azt fogom megmelegíteni; csak vegyes zöldköretet fogok hozzá párolni. Neki is állok, addig megkérem Balázst, hogy tegye rendbe a szobákat. Ebéd után miután eltakarítottuk a romjait, bemegyünk a szobába és beszélgetünk, zenét hallgatunk, előkerül egy-egy régi társasjáték is. Balázs egészen jól tud sakkozni, én viszont nem értek hozzá – így megkérem, hogy próbáljon meg megtanítani rá. Nem is vesszük észre, de elrepül az idő és lassan besötétedik. Megkérem Balázst, hogy hozzon be egy pohár ásványvizet. Ez persze csak elterelő művelet: felállok és elindítom azt a lemezt ami tegnap is szólt. Lágy, andalító, meghitt karácsonyi muzsika tölti be a szobát. A leghalkabb hangerőt választom ki. Meggyújtom a gyertyákat a Karácsonyfán, a fa alá teszem a mobilos szatyrot. Balázs beóvakodik és tágranyílt szemekkel nézi az újra égő gyertyácskákat. – Gyere ide kis mazsolácskám! – hívom a karjaimba. Leülök a szőnyegre a fa elé, Balázs is belerogy az ölembe. A karjaimban tartom. Hipnotizáltan nézi a kis kékes-narancsszínű lángocskákat. A szemei csillognak és könnybelábadnak. Megköszörülöm a torkom és beszélni kezdek: – Tudod min gondolkodtam? Azon, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy megismerhettelek. Soha nem tudtam volna megbocsátani a sorsnak, ha nem találkoztunk volna. Te egy nagyon különleges és értékes ember vagy és nagyon sokat vesztettem volna, ha nem találkozunk. Rettentően sokat jelentesz nekem és nagyon szeretlek! Balázs sóhajt és csendesen megszólal: – Köszönöm! Ezt még soha senki nem mondta nekem és nem hallottam senkitől. Te is nagyon sokat jelentesz nekem és kimondhatatlanul szeretlek! – fordul hozzám és hozzámbújik. Hátrahúzódik és rámnéz, közben leperegnek a könnyei az arcán: – Ez a legszebb Karácsonyom. Te és Andrea vagytok a legjobb emberek a világon, ezért szeretnék nektek adni valamit! – ezzel gyorsan felugrik és kiszalad a szobájába, majd visszasiet és visszaül az ölembe. A kezembe nyom egy kis bordó bársony dobozkát. – A tiétek! – int, hogy nyissam ki. A dobozkában két arany jegygyűrű van. A csodálkozástól eltátom a szám. – Ez a két gyűrű anyáé és apáé. Mami őrizgette ezeket és mindíg mondta, hogy majd ha nagy leszek akkor az enyém lesz. Szeretném ha a tiétek lenne, nekem ti vagytok a családom; nagyon szeretlek benneteket! – az utolsó szavait már nem is igazán fogom fel, mert elsírom magam. Magamhoz húzom és ölelem, puszilom. – Oké! Na most jól megríkattál megint! – nyomok egy barackot a fejére, de azonnal megpuszilgatom újra. – Akkor lássuk csak mit hozott neked a Jézuska! – ezzel odahajolok a fához és magunkhoz húzom a papírszatyrot. – A tiéd, használd egészséggel! – nyújtom felé a zacskót. Balázs kiváncsian kinyitja. A szatyorban egy doboz van és egy DVD tok. A dobozban a mobil, a tokban pedig a SIM-kártya. – Egy telefon? Nekem? – csodálkozik Balázs, de fülig ér a szája és szemmel láthatóan nagyon örül. – Jajj, köszönöm szépen! De jó, nekem is van mobilom! – ezzel felugrik és elkezd ugrabugrálni, mint a kergebirkák. Aztán gyorsan visszacsüccsen az ölembe és megpuszilgat. – Ohh és milyen jó. Hát ez baromi! – mondja, miközben a telefon dobozát és annak tartalmát vizsgálgatja. Miután végzett, még csendben merengve, egymást átkarolva ülünk a fa mellett és gyönyörködünk a pici lángocskákban, csendben hallgatva a karácsonyi énekeket, aztán a kis gyertyácskák sorban kihunynak és a szoba sötétbe borul, de a kellemes fenyőillat és a hatalmas szeretet még sokáig érezhető benne.

Az éjszakai szoba szürkés sötétjében csak az öreg vekker szokásos hangos tiktakkolása hallatszik. Nyugtalanul dobálom magam az ágyamon, de nem a forgalom zaja miatt. Nehéz éjszakám volt. A gyermekrohamkocsin teljesített szolgálatból hazajőve csak annyi erőm maradt, hogy egy gyors tusolás után holtfáradtan omoljak a párnáim közé. Balázs elkéretőzött itthonról és Marciéknál tölti a mai éjszakát; ez kapóra is jött, mivel Andrea csak Karácsony másnapján, holnap este érkezik haza. Újra hallom a halk kopogást. Nem álmodom! Lassan feleszmélek és kikászálódom a meleg, puha fészekből. A köntösömmel szórakozva botorkálok a bejárat felé. Hangosan felszisszenek és felkapom a lábam. A földön heverő könyv után kapok. Schuler – Gyermekgyógyászati diagnosztika és terápia című könyve egy hangosabb puffanással landol a könyvespolc egyik sarkában. Fájdalmamat az ingerültség veszi át. Ki a fene az ilyenkor éjnek évadján? A bejárati ajtóhoz ugrok és kinyitom. A csodálkozástól eltátom a szám. Az ajtóban egy kisfiú áll. Reménykedve néz fel rám. Gyönyörű szemei vannak! És milyen zöldek! Végigmérem. Egy kék klasszikus pizsama van rajta, talpacskáival fázósan topog a lépcsőház hideg, szürke kőpadlóján. Mezítláb van. Halkan megszólal reszkető, vékony hangon: – Kérlek szépen, segíts anyukámon! Nagyon rosszul érzi magát! Ugye te doktorbácsi vagy? – ezzel felémnyújtja a plüssmackóját, amit eddig a hóna alatt szorongatott. Szerintem még nincs hét éves se. Azt hiszem álmodom, de ha ez így van – akkor nem akarok felébredni! Gyorsan ellépek az ajtóból és beengedem. Néhány percig fáradtan járatom az agyam, mert nem tudom hovatenni a kisfiút, de aztán hirtelen beugrik: Dávidka a harmadik emeletről. Az édesanyja egyedül neveli a kisfiút. Nagyjából annyi idős lehet mint én, egy helyes, barna hajú, fiatal csaj. Néhány szót szoktunk váltani, ha találkozuk, de volt már, hogy segítettem neki ezt-azt. – Nyugodj meg picurkám! – simogatom meg a kicsi buksiját. – Megnézem anyukád, de te szépen itt maradsz és nem mész sehova. Gyere szépen, nehogy megfázz! – ezzel Balázs szobájába kormányzom a kisfiút, aki annyira meg van szeppenve, hogy nem mer ellenkezni. Felhajtom Balázs ágyán a takarót és lefektetem a kissrácot. Gondosan betakargatom. – Ugye nem lesz anyukámnak baja? – kérdezi sírós hanggal. – Nem, nem lesz, csak próbálj megnyugodni! Feküdj szépen! Mindjárt visszajövök és elmondom, hogy mi van anyuval, jó?! – ezzel gyorsan kisietek a szobából, magamra kapkodom a ruháim és kiveszem a gardróbból az orvosi táskám, amit még a diplomaosztómon kaptam édesapám legjobb barátjától, aki mellesleg szintén orvos a Honvéd Kórházban. A táskát nem igen használom, hiszen én radiológus szakorvos vagyok – bár előfordul, hogy kell, mint most is. Gyorsan összeszedem magam, óvatosan behúzom magam mögött az ajtót és felsietek a harmadikra. A nyitott lépcsőház szinte szívja magába a hideget, hogy azt majd a kőpadlóján járó gyanútlan lakók lábábán keresztül a testükbe sugározza. Dávidka nagyon meg lehetett ijedve, hogy még a kis bolyhos, macis mamuszkáit is elfelejtette felhúzni. Bekopogok és benyitok. A lakásban rend és tisztaság fogad. Az egyik szobából derengő fény szűrődik ki. Automatikusan a fény felé indulok. – Hahó! – szólok be halkan a szobába. – Szia! Ne haragudj, hogy leküldtem hozzád Dávidot, de annyira fáj a hasam, hogy nem bírom! – mondja halk, elhalló hangon Anita és int a kezével. – Szia! Semmi baj, ez természetes, hogy jövök és bármiben segítek ha kell, hiszen megállapodtunk! – mosolygok rá. – És hol fáj, mi a baj? – kérdem. – Nem tudom, de annyira elkezdett fájni az oldalam, hogy úgytűnt végem van. Pedig nem ettünk a gyerekkel semmi nehezet vagy megterhelőt. – magyarázza. – Megengeded? – lépek hozzá és megvizsgálom. Végigtapintom a hasát: hepar, lien, pancreas negatív. A hepatocisztikus vagy a hepatobiliáris fájdalmat valószinüleg cholecystalgia okozza ami epekő vagy valamilyen epevezeték probléma jelenlétére utal. Mindenesetre beadok egy simaizom lazító-görcsoldó injekciót és fájdalomcsillapítót. Gyorsan megmérjük a lázát, de szerencsére nincs, így elvileg nincs gyulladásos állapot. Reggel viszont be kell mennie az ügyeletre, mert mindenképpen meg kell nézetnie magát, hiszen valami baj van, amit ki kell vizsgálni, meg kell tudni mi az. Megegyezünk abban, hogy Dávidka nyugodtan átjöhet hozzánk amig nem lesz itthon. Balázs foglalkozik vele. – Visszamegyek és megnézem a kisfiút, hogy mit csinál. Ha véletlenül elaludt, akkor nem ébresztem fel, hanem had maradjon nálam, jó?! – javaslom Anitának. – Nagyon aranyos vagy, de nem akarok neked kényelmetlenséget, nyugodtan nyalábold fel és hozd vissza! – próbál ellenkezni, de pár szóval leszerelem. Beleegyezik és hálásan megköszöni. Megállapodunk, hogy reggel beköszön, ha bemegy az ambulanciára. Kifelé menet magamhoz veszem a kisfiú papucskáit és egy kisautót, amit most kapott Karácsonyra. Anitát egyedül hagyom, hogy pihenni tudjon. A lakásba érve, csendben lepakolok és benézek Balázs szobájába. A kisfiú a macikáját átölelve, az egyik hüvelykujjacskáját a szájába téve, oldalra fordulva békésen alszik. Lopva odamegyek hozzá és félre simítom homlokából a szőke hajtincseit. Elnézem a kis picurka teste körvonalait a takaró alatt – annyira szép és annyira ártatlan, hogy elönti szívem a melegség és a szeretet: kaptam egy angyalkát a Jézuskától.

Pár órás szendergés után feladom, mert Dávidka minden moccanására felébredtem, így nem tudom magam normálisan kipihenni. Inkább csendben felkelek és teszem a dolgom: rendet csinálok, a konyhában és a szobában teszek-veszek. Megpróbálom kitalálni, hogy mit is eszik reggelire egy hatéves gyerek. Személyszerint kakaóra és valamilyen kalácsra szavaznék, ami ráadásul még van is itthon, mert Andrea hozott egy nagyon finom házi kuglófot, amikor feljött elköszönni. Az ebédet már megterveztem: sültcsirke és burgonypüré lesz; ezt általában minden gyerek megeszi. Balázs is hazaér addigra, délelőttre igérte magát. Nyolc óra előtt halkan kopogtatnak az ajón: Anita az mosolygósan, frissen. Beengedem, és a kisszoba felé mutatok. Halkan belépünk a szobába, Anita elöl én utána. Meglepetésemre Dávid már fent van, csendben játszik a macijával. Nem is vettem észre, hogy felébredt. Amikor meglátja az anyukáját gyorsan felül és mosolyogva kitárja a kezecskéit. Anita odalép és átöleli, a kisfiú rácsimpaszkodik és átöleli. – Jaj kisfiam, megfolytasz, ne szoríts annyira! – nyögi Anita és simogatja a kisfiú hátát. – Beteg vagy? – kérdezi Dávid, egy kicsit szepegve, sírósan, az átlagosnál mélyebb hangon. – Már jól érzem magam, ne félj! A doktorbácsi meggyógyított, – mutat felém – de be kell mennem a rendelőbe, tudod ahol már voltunk, – hogy más doktorbácsi is megnézzen. – magyarázza kedvesen Anita a kisfiának. – Ne menj el, anyaaa! – kérleli a kisfiú és sírni kezd. Mindketten közös erőfeszítéssel megnyugtatjuk Dávidot, aki lassan, de biztosan megnyugszik. Nagyon kedvesen elmagyarázom, hogy miért kell Anitának orvoshoz mennie, aki megigéri a fiának, hogy nagyon fog sietni haza. Dávidkát azzal vigasztalom, hogy nem lesz egyedül, mert ha hazaér Balázs akkor egy nagyot fognak együtt játszani. Anita hozott magával ruhát is, így kimennek a fürdőbe ahol megmosdatja és felöltözteti a gyereket. Egy kis farmernaci, egy világoskék ingecske és egy aranyos világoskék szürke-fehér csíkos pulcsi van rajta, aminek a hasára egy barna macika van hímezve. A haja gondosan meg van fésülve, nagyon helyes gombafrizurája van. Szöszi, kékszemű kisfiú: igazán csinos, mitöbb gyönyörű gyerek. Anita lassan magunkra hagy bennünket: a lakás előtt a belső lépcsőház korlátján keresztül figyeljük, ahogyan eltűnik a kapualjban. – Gyere kicsikém, menjünk reggelizzünk valamit! – javaslom Dávidnak és kedvesen átkarolom a vállánál. Szó nélkül bejön velem a lakásba, és a konyhában felül az egyik székre. Szerencsére szereti a kakaót és a kalács is ízlik neki. A reggeli befejeztével egy szalvétával letörlöm a pofijáról a kalács morzsáit és a málnalekvárt. Nagyon kedves jelenet: még soha nem volt itthon velem ilyen fiatal kisfiú, akivel együtt reggeliztem volna, vagy együtt tölöttük volna az időt. A nekem tetsző fiúk életkora is magasabb mint Dávidkáé, mégis szuperjó érzés együtt lenni vele vagy gondoskodni róla, mégha olyan egyszerű dolgokról is van szó, mint nézni ahogyan alszik vagy a reggeli morzsák letörölgetése az arcáról egy sima szalvétával. Mégis úgyérzem, mintha régóta ismerném; és igazságszerint akár a saját gyerekem is lehetne, mivel az életkorunk megvan hozzá. Saját gyerek. Hmm, egy saját gyerek. De jó lenne egy ilyen kis szöszkeség mint Dávid! Persze itt van Balázs: őt is imádom, szeretem és a sajátomnak tekintem, de Balázska már tizenkét-tizenhárom éves. Vele nem éltem meg azokat a dolgokat, mint amit egy saját gyerekkel megélhetnék: a felcseperedését, az első lépéseket, az első szavait, az ovibajárást, és így tovább. Sóhajtok. – Miért vagy szomorú? – kérdezi hirtelen Dávid. – Jaj, nem vagyok szomorú, csak elgondolkodtam! – mosolygok rá. – Gyere bekapcsolom neked a tévét és keresünk valami jó kis mesét! – nyújtom ki felé a kezem, amit automatikusan megfog és hagyja, hogy kézenfogva vezessem be a nappaliszobába. Egy bő órával később zörög a kulcs a zárban és belép Balázs a lakásba. Sportcipőben, egy szép farmerban, egy olajzöld, narancssrága mintás pulcsiban. A télikabátja széthúzva. A haja tüsire fésülve és bezselézve. Mosolyog, a szürke szemei csak úgy csillognak. Az arcán néhány halvány piros foltocska látszik. Kezében egy szatyor és a mobilja. Tipikus kamaszos külseje van, de nagyon aranyos. Odalépek hozzá és megölelem. Hozzámbújik. Érzem az illatát: már megint megszerezte az Old Spice dezodorom! Megérkezett a nagyfiam.

Gyorsan ledobja a kabátját és lerúgja a cipőit. – Ezt Marci anyukája küldi! – közli és felémnyújtja a szatyrot. Marci anyukája nagyon finom süteményeket, tortákat tud sütni, mert náluk mindhárom férfi – Marci apukája, Marcika és a bátyja is – eléggé édesszájú. Most is süteményt küldött Balázzsal. Balázs beles a nappaliba, és csodálkozva veszi észre az elmélyülten tévét néző Dávidkát. – Ki ez a kisfiú? – kérdezi suttogva a homlokát ráncolva, és bemutat a szobába. – Ő egy szomszédunk kisfia, akire mi vigyázunk, mert az anyukája elment orvoshoz. Éjjel én láttam el, mert rosszul volt, de beküldtem az Eötvös utcába, hogy nézzék meg normálisan; bár valószinüleg továbbküldték a MÁV Kórházba. Tudod, a harmadikon laknak! – magyarázom neki. – Jaa, tudom – derül fel – az a jóseggű csaj, aki mindíg mosolyog rád, ha találkozunk vele a házban! Csak Andi meg ne tudja! – kuncog és kacsint egyet. – Hé, ne gondolj semmi rosszra és ne kombinálj már megint! – szólok rá szigorúbban és belebokszolok a pocakjába. Persze incselkedve kinevet látván a bosszúságom, de szerencsére abbahagyja, mert érzékeli, hogy az efféle ugratásra nem vagyok annyira vevő. Óvatosan belépked a mesét néző kisfiúhoz, és leül mellé a szőnyegre. Halkan köszön neki. Dávidka először ilyedten engem keres a tekintetével, aztán Balázsra szegezi a szemeit, és alig hallhatóan elrebeg neki egy sziát. – Ne félj, nem bántalak! Engem Balázsnak hívnak és téged? – hajol oda a kisfiúhoz és rámosolyog. Dávid halkan megmondja a nevét. Ahogyan nézem őket, látom Balázs pozitív testbeszédét, ahogyan közeledik a kisfiú felé, ahogyan mosolyog rá, ahogyan gyengéden megfogja a kisfiú vállát, félig átkarolja, odahajol hozzá – elégedett, jóleső érzés tölt el. Balázs kétszer annyi idős mint Dávid és mégis megtalálják a közös hangot; Balázs figyelmes, kedves a kisfiúval. Vajon a viselkedése milyen lehetne egy saját testvérrel? Milyen testvér lenne Balázsból? Nem lenne baj a nagy korkülönbség? Mi lenne akkor, ha lenne saját gyerekem? Szeretné Balázs, ahogyan engem is szeret? Ezek a gondolatok cikáznak a fejemben, de hirtelen a konyhában megszólal egy csengő: elkészült a csirke. Sóhajtva otthagyom őket és a pirosra sült csirkecomboknak szentelem a figyelmem. Éppen a pürének való burgonya összetörésével foglalatoskodom amikor sikítozással, nevetéssel, kiabálással vegyes hangokra leszek figyelmes. Eddig a lakás csendjét csak a televízóműsor hangjai és a gyerekek halk beszélgetése törték meg; ez a lárma annyira hirtelen tört ki, hogy az igazat megvallva megijedtem tőle. Gyorsan belépek rosszat sejtve a szobába, de megnyugodva látom, hogy Balázs a szoba közepén a szőnyegen mászik négykézláb a hátán Dáviddal. A kisfiú önfeledten nevet és hancúrozik a nagyobb fiú hátán, aki mosolyog és vihog, mert élvezi, hogy Dávidka szinte önkívületi állapotban élvezi a lovacskázást. Nagyon aranyosak ahogyan szórakoznak, a háttérben a tévében is egy lovas jelenet játszódik. Valószínüleg ezt játszák el ők is. A kezeim karbatéve, a szoba falának támaszkodom és csendben figyelem őket. Balázs fel-feltekint, néha a tekintetünk is találkozik, de nem zavartatja magát: szórakoztatja Dávidot. Mindketten kipirulnak és önfeledten nevetnek, amikor Balázs a szőnyegre omlik, rá pedig Dávidka. Legszívesebben odabújnék én is hozzájuk és örülhetnénk hármasban is, de az ebéddel kell foglalkozom. Kis idő múlva megkérem a gyerekeket, hogy menjenek kezet mosni. Az ebéd finomra sikerül. Jó hangulatban, vidáman étkezünk. A gyerekek egymással szemben, én köztük ülök. Dávidkának kedvesen segítek felvágni és felapírtani a húst, és segítek neki késsel és villával enni. Balázs figyelmesen néz bennünket és el-elmosolyodik, de ő is a tányérjára koncentrál. Ahogyan észreveszem a legjobb formáját próbálja mutatni, szinte mintaszerűen kezeli a kést, villát; vágja és fogyasztja a húst. Dávidka odapislant néha-néha, és önkéntelenül is próbálja Balázst utánozni. Az üvegpoharába egy szívószálat tettem, így a kisfiú kényelmesen tudja inni a baracklevet. Marci anyukája kókuszos kiflijének is sikere van: szinte mind elfogy!

Ebéd után a gyerekek visszamennek a televízió elé. A konyhában teszek-veszek, közben néha rápislantok a mikró digitális órájára. Anitának lassan vissza kellene érnie, nem mintha teher lenne az, hogy Dávidka nálunk vendégeskedik. A házimunka befejeztével én is beülök a fiúk közé tévét nézni. Elnézem a srácokat, ahogyan a készülék előtt ülnek: Balázs törökülésben, Dávid térdelve. Annyira kedvesek, annyira aranyosak, ártatlanok. Gyerekek. Jó érzés látni őket és velük lenni. Csak nézem őket, de ez is elégedettséggel és jóérzéssel tölt el. Csengetnek. Anita az. Eléggé sápadt. Beinvitálom a szobába, de inkább a konyhában ülünk le beszélgetni. Néhány szóban elmondja, hogy mi történt. Sajnos nem éppen jók a hírei. Az ünnepek után, de még idén be kell feküdnie kórházba, mert egy komoly csavarodás van az epevezetékén amit korrigálni kell. Természetesen felajánlom a segítségem és persze megnyugtatom, hogy ne tartson a műtéttől; elvileg egynapos ambulanter laparoszkópos műtétként megoldható. Szigorúan kijelentem, hogy Dávidra igényt tartunk amíg ő befekszik pár éjszakára. Közben a kisfia is kicsattog hozzánk a konyhába és odabújik az anyukájához, de jókedvűen meséli az élményeit amit nálunk szerzett azalatt a pár óra alatt míg itt volt velünk. Minden második szava Balázs. Ennek örülök leginkább. Lassan elmennek, bár Dávid alig akar indulni. Megigérjük neki, hogy még sokszor lejöhet hozzánk és találkozhat velünk. Balázs is egészen fel van dobva. Rendet csinálunk a szobában, közben beszélgetünk Marciékról. Már-már a nyelvemen van, hogy rákérdezek a kistestvér dologra, de nem szánom rá magam: félek attól, hogy nem azt hallom Balázstól amit hallani szeretnék. Tudom, hogy önző dolog, de nem örülnék neki, ha Balázs nem akarna egy kistestvért. A látottak alapján nem tartanám valószinünek, hogy ellenezné, annyira jól megvoltak Dáviddal. Lassan elkészülünk és elindulunk Balázs családjához a temetőbe. Mielőtt a kilencedik kerületbe költöztek, előtte Kőbányán laktak a Maglódi úton. Így Balázs szüleit és Viktóriát, a testvérét a rákoskeresztúri köztemetőben helyezték végső nyugalomra. Ma már ez az elnevezés nem éppen pontos, jelenleg pestszentlőrinci új köztemetőnek hívják. Az 1886-ban megnyitott 207 hektáros monstrum Európa egyik legnagyobb temetője. Évente 7-8000 elhunytat temetnek el, akár hagyományos koporsós, akár hamvasztásos urnás vagy szórásos temetésről is van szó. Különösebben nem célom, hogy kiöltözzek, de úgy gondolom, hogy ezzel adom meg a kellő tiszteletet Balázs családtagjainak, így öltönyt húzok. Balázs is a legszebb ruháját keresi elő és segítséget kér az öltözködéshez. Mindenáron ragaszkodik a vasalt inghez és a nyakkendőhöz ő is. Nem ellenkezem vele. Látom rajta, hogy nagyon fontos neki ez a látogatás, így tiszteletben tartom az érzéseit és hagyom, hogy kivételesen ő irányítson. Mivel eléggé messze van a Kozma utca, így autóval megyünk a temetőbe. A Rákóczi-Kerepesi-Fehér-Jászberényi útvonalon haladunk és sajnos nem a leggyorsabban, néha szabályszerűen araszolva. Az idő elromlik: szürkévé válik minden és elered az eső, vegyesen hódarával és hóval. Hűvös van. Nincs kedvünk viccelődni. Balázs némán figyeli a forgalmat a hátsó ülésen. Lassan odaérünk. A főbejárat hatalmas épületegyüttese alázatot és tiszteletet parancsolóan emelkedik elénk. Világosbarna és drapp szinű templomtorony formájú bejáraton át lehet bejutni a temető területére. Gyertyákat és virágokat veszünk. Autóval megyünk a sír közeléig mert eléggé nagy távolságot kellene gyalog megtennünk. A síremlék egy nagy tölgyfa közvetlen szomszédságában található, maga a sír egy nagyon elegáns sötétszürke márvány kripta. Balázs mamáját is ide temetettem az ősszel, így együtt van a család. Az az időszak nagyon kemény volt, nem is szívesen emlékszem vissza; ma már csak rossz emlék mindkettőnknek. A környék nagyon szép parkosított, pados, sétányos hely. Végtelen nyugalmat, békét áraszt. Balázska kibontogatja a szegfűcsokrot a csomagolásából és a síron álló márvány vázába rakja. Meggyújtogatjuk a mécseseket és elhelyezzük őket. Egymás mellé állunk, Balázs belémkarol és odabújik hozzám. Megsimogatom a fejét és magamhoz szorítom. Nem tudunk megszólalni. Kis idő múlva Balázs halkan elpityeredik…

Átkarolom a vállánál fogva és odahajolok hozzá. Megpuszilgatom és megsimogatom a hátát. – Nagyon-nagyon sajnálom. Ne sírj kisfiam! – suttogom neki. Megölelem. Belenézek a szemébe: a szemei, szempillái könnyesek, az arca is könnyáztatta, a lepergő könnycseppek miatt. A sokszor oly vidáman csillogó halvány kékesszürke szemecskéi most sötétszürkék és mérhetetlen szomorúságot sugároznak. A szájacskája is lefelé görbül. Szipogva sír. Megfogom az állát és a hüvelykujjammal elkenem az arcán a könycseppeket. Végigsimítom a tenyeremmel és a maradék cseppecskéket is elmázolom. Az arca már nem könnyes, de a kezem viszont nedves lesz. Sóhajtok, és a kabátomból előveszek egy zsebkendőt és letörölgetem az arcocskáját, szemeit. Magamhoz húzom és megpuszilgatom. Legugolok mellé és megigazítom a sapiját. Felnézek rá. Átkarolja a nyakam és hozzámbújik. Lassan megnyugszik. Nagyhirtelen komoly hangon megkérdezi: – Szerinted miért történt ez? Kicsit értetlenül nézek rá és visszakérdezek: – Micsoda, Balázskám? – Hát ez, – mutat a sírra – mindenki itt van a családomból. Mindenki meghalt, mindenkit elvesztettem. Egyedül hagytak! – mondja elvékonyodó hangon. – Nem tudom! – sóhajtom. – Ez tragikus baleset volt, talán nem is lehetett volna elkerülni. Ez így volt megírva, elrendelve. Talán Isten így akar próbára tenni, hogy mennyire erős a hited, vagy talán éppen emiatt találkoztunk mi, hiszen téged megvédett: te most is élsz és itt vagy velem. Talán Istennek valami célja van veled vagy velünk. – magyarázom neki. – Mi van akkor, ha nincs is Isten? Milyen Isten az, aki elveszi tőlem a családom? – kérdezi dühösen. – Nézd, biztos vagyok benne, hogy ezzel nem ártani akart neked. Célja volt ezzel, hiszen például mi sem találkoztunk volna soha, ha ez nem történik meg. Kérlek ne veszítsd el a hited, hisz Isten valamennyiünket próbára tesz és úgy itéltetünk meg a paradicsomban, mintahogy azt a cselekedeteink meghatározzák. Én biztosan pokolra kerülök, mert nem vagyok jó – mondom neki mosolyogva, – de ők biztosan a mennyben vannak és onnan figyelnek téged, és vigyáznak rád! – fordítom komolyabbra a szót a sírra, majd az égre mutatva. – Te is nagyon jó ember vagy és nagyon szeretlek! – jelenti ki és hozzámbújik, átölel. A márványlapon álló mécsesek közben lassan-lassan pislákolni kezdenek. Nemsokára ki fognak aludni. Nem is figyeltem az idő múlását, de kezd komolyan sötétedni és lassan a levegő is lehűl. Eddig sem volt kellemes az idő, de határozottan fázni kezdünk. A sír mellett álló tölgyfa is búsan intgetni kezd csupasz ágaival, mintha azt mutatná, hogy ideje indulnunk. Úgy is teszünk: elindulunk és szépen az autó felé vesszük az irányt. Balázs nehéz szívvel hagyja ott a családját. Később az autóban ülve hazafelé azon gondolkodom, hogy Balázs vajon mennyire hívő-e vagy kapott-e ilyen irányú nevelést. Jártak templomba a nagymamájával? Foglalkozott hittannal, egyáltalán megvan-e keresztelve? Eddig ez nem volt téma közöttünk, a hit és az efféle dolgok, de talán beszélgetnünk kellene róla. Én hívő vagyok, de nem gyakorlom a vallásom és nem vagyok templomba járó ember elsősorban mert nincs rá igazán időm és lehetőségem se. A kivilágított nagykörúton, az Andrássy úton haladunk hazafelé amikor Balázs hirtelen megszólal a kocsi hátsó ülésén kuporogva: – Téged soha nem akarlak elveszteni! Nem akarom, hogy meghalj! Belenézek a visszapillantó tükörbe és lehalkítom az autó cd-lejátszóját. Éppen az Airlock Drystar lemeze megy, ami éppen eléggé melankolikus, szomorkás hangulatot okoz. – Kisfiam, mondtam már, hogy emiatt ne idegeskedj vagy szorongj! Nem akarok meghalni és soha, de soha nem foglak elhagyni! Nagyon szeretlek és nem akarlak elveszetni, hiszen te vagy a legfontosabb nekem. Azaz ti: te és Andrea. Ti vagytok a nekem a legdrágábbak, nagyon szeretlek benneteket, de téged a legjobban a világon! – magyarázom neki. A kisfiú szemmel láthatóan megnyugszik. Hazaérünk.

Otthon Balázs minden második szava vagy Andrea vagy én. Úgylátom, hogy a temetőben tett látogatás nem éppen vált hasznára: eléggé visszavetette ez a látogatás lelkileg, az idegállapota azt a szintet tükrözi, mint amikor hazajött a kórházból és viszonylag frissek voltak az átélt traumák emlékei. Akkor utána még hetekig el-elsírta magát, megijedt minden ajtócsengéskor, néha nem mert egyedül maradni még a szobájában sem, sőt az is előfordult, hogy bepisilt álmában. Nagyon türelmesnek kellett lennünk Andreával Balázshoz, ami természetesen remekül működött, hiszen mindketten nagyon szeretjük a kisfiút. Több alkalommal vittem gyermekpszichológushoz, illetve rávettem arra, hogy foglalkozzon újra az úszással, mert nagyon úgytűnt, hogy azt is abba akarja hagyni. Nagyon komolyan mellé kellett állni és egyértelműen éreztetni kellett vele azt, hogy nincs egyedül és van valaki, illetve vannak olyan emberek akik figyelnek rá és ott vannak mellette. Volt olyan időszaka is, igaz csak pár nap – egy-két hét, hogy mindenhova követett akárhova is mentem a lakásban is: a konyhába, a fürdőbe, a szobába. Semmit nem csinálhattam egyedül, mert szabályosan rosszul volt, ha nem voltam mellette vagy ha én nem, akkor Andrea. Úgytűnik, hogy jópár hónap múltával megint ez van, mert most is állandóan velem van és követ mindenhova, ahogyan megérkeztünk a temetőből. Talán attól tart, hogy magára marad vagy valami történik velem. Remélem, hogy ha kipiheni magát akkor holnapra ismét a régi lesz, mindenesetre egy tabletta nyugtató-stresszoldó gyógyszert beadok neki vacsora után. A tv előtt ülve ijedten fordul hátra: – Hova mész? – Ne félj, csak a fürdőbe megyek zuhizni. – felelem neki és kimutatok az előszoba irányába. – Megyek veled! – közli ellentmondást nem tűrően és felugrik a szőnyegről. Nem ellenkezem vele, hanem sóhajtok egyet és belépek a szobájába a pizsamájáért. Észrevettem, hogy ha valami miatt ideges vagy fél, akkor amolyan odabújós, ölbeülős lesz, illetve ha valami nyomja a lelkét, akkor ráadásul még szótlan is. Hirtelen nekidőlök az előszobában a kis előszobaszekrénykének amiben a cipőinket tartjuk és magamhoz húzom a fiút: – Tulajdonképpen mi a bajod Balázskám? Nagynehezen kiböki, hogy most éppen Andrea miatt aggódik, mert nem tudja, hogy mi van vele. – Holnap reggel érkezik haza, így nemsokára velünk lesz megint. Ne félj, hamarosan láthatod! De tudod mit? Fürdi után felhívjuk, jó? – nyugtatgatom. Boldogan beleegyezik és picit megnyugszik. Gyorsan közösen letusolunk, majd bemegyünk a szobájába. Lefekszik. Én is melléfekszem kezemben a mobilommal. Átkarolom és magamhoz húzom. Hihetetlen jóérzés egy olyan kisfiúval összebújni, aki éppen előtte fürdött meg. Tárcsázom Andrea számát. Balázs nagy örömére felveszi és halljuk a kedves hangját, ahogyan mesél nekünk. A kisfiú annyira megnyugszik és jókedvű lesz, hogy még egy kicsit hancúrozunk, nevetgélünk is mielőtt elalszik. Betakargatom és megpuszilgatom. Nyugovóra térek én is. Hajnal felé hirtelen arra riadok fel, hogy Balázs szobájából derengő világosság szűrődik ki, és a gyerek a szobája és a fürdőszoba között mászkerál, igaz settenkedve, nehogy felébresszen. Nem sikerül neki. Amikor belépek a szobájába, éppen a lepedőjét akarja lehúzni az ágyáról. – Mi történt kisfiam? – kérdezem tőle álmosan. – Áhh, semmi! – vágja rá, de nagyon mélyen elpirul. Odalépek az ágyához és megnézem a lepedőjét. Biztosan megint bepisilt az éjjel! Ezekszerint mégsem nyugodott meg annyira, mint gondoltam. Közben kicsit jobban szemügyreveszem a foltot illetve foltokat. Balázska közben lehajtott fejjel, szégyenlősen, zavartan álldogál az ágya mellett, mint aki lebukott. A pizsije sincs rajta, hanem egy kis kék alsó. Elmosolyodok: ez nem vizeletfolt, hanem valami egészen más. Balázs már spontán is nagyfiú lett…

Természetesen nem teszek rosszalló vagy kétértelmű megjegyzést és nem is nevetem ki. Ezt akkor se tettem meg sem én, se Andrea, amikor bepisilt álmában. Igy is eléggé szégyelte magát miatta. Pironkodva és hebegve-habogva kért bocsánatot és szegénykém annyira zavarban volt, hogy szinte elsírta magát. Én is és Andrea is nyugtatgattuk, hogy ne érezze már magát ennyire kellemetlenül, ami történt megtörtént, annyi baj legyen. Ez most is így van. Nyugtatom, hogy nem történt semmi baj, ez természetes dolog; megesik az ilyesmi. Persze egy kamaszodó kölyök eléggé cikinek tartja a helyzetet és igyekszik maga eltüntetni a nyomokat, árulkodó jeleket, ami a nemi érésével és az azzal kapcsolatos dolgokkal jár. Ahogy elnézem Balázst, a kis vékonyka szőrös lábszáracskáival, az aranyszínű piheszőrös combikáival, a kék alsójában, a lapos pocijával, hosszú kezecskéivel – ahogyan esetlenül, zavartan álldogál az ágya mellett a szőnyegen – nagyon-nagyon megesik rajta a szívem és hihetetlen késztetést érzek, hogy magamhoz szorítsam, megöleljem. Hirtelen összegyűröm a lepedőt és ledobom a földre. Lehuppanok az ágyra és kinyújtom a kezem: – Na gyere ide kis mazsolácskám! Zavartan lép egyet felém és megáll előttem. – Gyere ide az ölembe! – hívom kedvesen. Szó nélkül keresztbe beleül az ölembe és hozzám bújik. Lehajtja a fejét és lesüti a szemeit. Megpuszilgatom az arcát és átölelem. Érzem a lélegzetvételét, a dobogó szivét, érzem a hátán végighúzodó erős gerincoszlopát. Jobb kezem a bársonyos, puha pociján nyugtatom. – Tudod, hogy mi történt veled? – kérdezem tőle. – Igen, – feleli elhalló hangon – spontán magömlésem volt. A konkrét kifejezés hallatán meglepődök. Igaz, Balázs nagyon komoly gondolkodású, okos, értelmes gyerek és persze jó ideje orvosi témák foglalkoztatják. Mégis meglep. – És az tudod, hogy mit jelent? Bólint. Szerencsére nem kezdi elmagyarázni. – Az a furcsa, hogy olyan sok jött. Tiszta lucsok lett a pizsamám! – suttogja. Eddig hokizás közben… – ezzel elharapja a mondatot és elpirul. Felkapom a fejem. – Mi van a hokizással? Te szoktál hokizni? – úgytűnik, hogy a beszélgetésünk érdekes lesz. – Háát ritkán, csak akkor ha olyan a hangulatom, és ha felizgulok. – magyarázza. – Ó, és min szoktál felizgulni? – mosolygok. – Hmm, háát, izé – a csajokon. Tudod Marci bátyjának vannak olyan újságai és Marcival szoktunk hok… – már másodszor harapja el a mondatát és nem fejezi be, hanem újra elpirul. Tulajdonképpen BL-ként régebben mit nem adtam volna egy ilyen beszélgetésért és sokáig tudtam volna csámcsogni a részleteken, de most furcsa módon valahogyan másképpen reagálok. Nagyon nyugodt vagyok és teljesen higgadtan, odafigyelve és megértően hallgatom Balázst. A válaszaim nagyon átgondoltak és egyszerűek. Inkább kérdezek és a kérdésekre adott válaszok alapján újabb kérdéseket teszek fel. Próbálok magyarázni és érthetően, egyszerűen fogalmazni. Balázs nagyon őszinte és mindent elmond, teljesen megnyílik és olyan szexuális dolgokat oszt meg velem, amiket nem nagyon szoktunk más orrára kötni. Őszinteségért cserébe szintén őszinte válaszokat vár…

Beszélgetünk. Nagyon sokszor szoktunk beszélgetni, de csak néha vannak amolyan igazi beszélgetések, amikor mindkét fél nagyon őszinte egymáshoz. Állítólag nagyon jól tudok beszélgetni, a másikat meghallgatni és tanácsot adni, segíteni. Ez nem mindenkivel van így, csak azokkal akikhez közel állok, vagy akivel igazán szeretjük egymást. Balázs imádja, ha beszélgetünk egymással: szereti ezeket a közös dumákat, főleg azokat amik nagyon őszinték, amolyan lélekgyógyász jellegűek. Sokféle témát átbeszéltünk már, de a szexualitás csak most került terítékre. A fiú elmondja, hogy mikor kezdett el önkielégítéssel foglalkozni, hol és hogyan, milyen gyakran csinálja, mit érez alatta, mi izgatja fel. Kuncogva elmeséli, hogy néha Marcival is csinálják kettesben. Nem foglalkoztatja őket annyira, hogy rendszert csináljanak belőle. Arra viszont panaszkodik, hogy nagyon zavarja, hogy a legváratlanabb helyzetekben van merevedése. Elmagyarázom neki, hogy ez miért van. Egyetértünk abban, hogy a mai gyerekek teljesen mások, mint mi voltunk régen. Korábban érnek, sokkal korábban foglalkoznak olyan dolgokkal amivel igazság szerint még nem kellene foglalkozniuk, teljesen más a viselkedésük, gyakorlatilag egy új, megváltozott generáció tagjai. A téma komplex és komoly. Miután kibeszélte magát én kerülök terítékre: kérdezget a gyerekkoromról, és nem hagyja ki a velem kapcsolatos, rólam szóló szexuális kérdéseket is. Milyen voltam amikor annyi idős voltam mint ő. Hogyan éltem meg én a kamaszkori problémákat, a viselkedési zavarokat, a pubertás minden velejáróját. Idősebben hogyan vesztettem el a szüzességem, hogyan foglalkoztam a lányokkal. Mindenre kiváncsi és mindent tudni akar. Mindenre a legőszintébben próbálok válaszolni. Tartozom neki ennyivel. Persze azt nem mondom el, hogy hogyan lettem BL, ez mit jelent, mi ez az egész. Ezt a témát nem akarom előhozni. Már előfordult az életemben olyan, hogy nagyon kicsi választott el attól, hogy ne hozzam szóba és ne valljam be valakinek, – egy-egy olyan YF-nek aki kifejezetten közel állt hozzám, de mindíg elmaradt. Ez talán nem is nagy baj. Amikor találkoztam vele, mert nagyon magam alá kerültem Dani halála miatt, – olyannyira, hogy többé-kevésbé rendszeresen a pohár fenekére néztem – szóval amikor találkoztam vele és eltöltöttük együtt azt az éjszakát, nyilván abból sejtheti, hogy a kisfiúkhoz, fiúkhoz is közelállok. Két alkalommal tettük azt, amit tettünk, de érdekes módon ez nem került szóba akkor se és azóta sem. Most se beszélünk róla. Máshogyan kezelik ezt a kissrácok: nem beszélnek róla, érdekesen reagálják ezt le: valahogyan természetesnek veszik a dolgot, elfogadják. Ehhez hatalmas adag szeretet, bizalom, szimpátia kell. Balázsnál ennél többről van szó. Mindenem odaadnám érte. Fiamként szeretem. Nem a szerelmem, nem a szeretőm. A gyerekem. Nem igazán érzem magam többé BL-nek: ebben nagy szerepe van Andreának és a közösen átélt nehézségeknek, de a szép pillanatoknak is. Persze a BL-séget nagyon nehezen lehet levetkőzni, vagy éppen egyenesen képtelenség. Ha meglátok egy kisfiút, vagy ha éppen vizsgálom, ma már teljesen más szemmel nézem mint például akár egy évvel ezelőtt. Teljesen más érzés, ha tudod, hogy otthon vár a családod és otthon is van egy csodaszép kisfiú, aki a te fiad. – Hahó! – integet kezével Balázs a szemem előtt. – Nagyon elgondolkodtál! – jegyzi meg hunyorogva. – Talán egy régi, jó csaj jutott az eszedbe? – incselkedik. – Nem. Arra gondoltam, hogy mennyire szeretlek. Megváltoztattál. – felelem. Elmosolyodik. – Én is szeretlek, – kuncogja – te vagy a legjobb papi a világon! – neveti. – Papi? Hé, nem vagyok még annyira öreg! – játszom a sértődöttet és a megfelelő megtorláson gondolkodom. Hirtelen lerohanom és az ágyra rántom. Csikizni kezdem a mellkasát, pociját, a combikáit. – Most megnézem, hogy kibirod-e a hétfogást! – jelentem ki. – Jajj, csak azt neee! – visítja kacagva. Nem érdekel. Kipróbálom rajta. A harmadikig bírja. Szinte nevetőgöcsöt kap. Abbahagyom, de még akkor is rázza a nevetés. Lassan elhallgat. Aztán újrakezdi, pedig csak épphogy ránézek. Elnevetem magam. Kicsit később teletömködöm a mosógépet. Közben Balázs megveti az ágyát tiszta ágyneművel. Már hajnalodik. – Aludhatok veled? – kérdezi. – Persze macikám, gyere feküdjünk le. Az ágyam felé vesszük az irányt. – Légyszi ne említsd Andinak, ami történt, jó?! – kérlel. – Oké, nem mondom. Ez a mi titkunk lesz. Egy fiús titkok. – nyugtatom meg. Néhány perc múlva halkan szuszog, hozzám bújva. Átölelem a takaró alatt és belekócolok a hajába. Már alszik, de álmában is elmosolyodik.

Vége

One thought on “Stories in Hungarian – Balázs Története – utolsó rész

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s