Stories in Hungarian – Balázs Története – negyedik rész

Néhány nap elteltével – amik immár átlagosnak mondható, dolgos hétköznapok voltak – elérkezik december hatodika. Délután kettő múlt, a munkám befejeztével feljöttem Balázsért. Az egészsége rendbejött, sikerült teljesen felépülnie. Sajnos a lelki megrázkódtatás amit átélt, azért hagyott benne némi nyomot: néha teljesen váratlanul elszomorodik és el-el sírja magát apró dolgok miatt is – de nagy szeretettel, gondoskodással, odafigyeléssel idővel ki fogja heverni ezt is. Amikor tehettem én is, és Andrea is meglátogattuk: mindíg beszaladtunk hozzá, ha csak egy-egy percre is. A ruhák jók lettek, mintha ráöntötték volna őket. Legjobban a pizsamának örült. Kivezettem az osztály fürdőszobájába, megszabadítottam a kórházi hálóingtől és óvatosan, finoman lemostam a testét, amit a nyakam átkarolva tűrt, a fülembe szuszogva. Amikor felhúzta az új pizsamát és végignézett magán, gyereket nem láttam még így örülni, pedig csak egy egyszerű pizsama volt. Andreától kapott egy nagy barna macit, amolyan ölelni valót. “– Jaj, de aranyos! Nézd milyen aranyos!” – mondogatta és ölelte, szorította magához a mackót. Most éppen azt gyömöszölöm be egy sporttáskába a többi holmija közé. Balázs az ágy szélén ül felöltözve. A ténykedésem figyeli: – Óvatosan, jó?! Nehogy valami baja legyen bruminak! – figyelmeztet és le sem veszi szemeit a maciról. Elmosolyodok és megsimogatom a fejét: – Ne félj, vigyázok rá is! Nem lesz addig semmi baja, amíg haza érünk. Na gyere kicsim, induljunk! – karolom át, és kikormányzom a kórteremből. Megkapjuk a zárójelentést és elbúcsúzunk az osztályon dolgozóktól. Mindenki megsimogatja vagy megöleli a kisfiút. Az utcán Balázs megfogja a kezem és kézenfogva megyünk az autóig. Már régen járt kint a szabadban, a friss, hideg levegőtől kipirosodik a pofija. Szó nélkül bemászik mögém a hátsó ülésre, de előre hajol és az első ülés fejtámláját fogva a két ülés között kikandikál előre, és úgy bámészkodik. Szemmel láthatóan örül, hogy hazajöhet velem. Arról, hogy berendeztem neki egy szobát nem szóltam semmit, így nem is tudja – meglepetés lesz. Nagyon kiváncsi leszek, hogy mit fog szólni. Az utóbbi pár napban elkészült a vagyoni leltár és átvettem az Ecseri úti lakótelepi lakás kulcsait. Semmit nem hoztam el onnan, ez Balázs feladata lesz: vele fogok elmenni és majd kiválogatja ami kell neki. Az iskolai cuccai, ruhái, személyes kis tárgyai biztosan kelleni fognak. Nehéz lesz neki az átállás, környezetváltozás, de annyira szeret és ragaszkodik hozzám, hogy ez talán nem fog olyan nehezen menni. Iskolába mindenképpen a régi sulijába fog járni, ami nem messze van a régi lakásuktól a lakótelepen, az Ifjumunkás utcában, a hurokban. Onnan három megálló a Heim Pál: hozzám is közel lesz, vagy ha haza akar jönni, akkor a Ferenc körútig metró, onnan villamos, és már itthon is van. Ezeket persze megbeszéljük, mert le kell vele ülnöm néhány komolyságról beszélni. Miközben ezeken gondolkodom lassan hazaérkezünk, keresek egy parkolóhelyet, ami délután négy óra felé eléggé nehéz feladat, de nehezen összejön. Balázs alig várja, hogy fent lehessen a régen látott lakásban, ahol csak pár napig lehettünk együtt. Kettesével szedi a lépcsőfokokat és mosolyogva áll meg az ajtó előtt, míg én is utolérem. Belépünk. Lerúgja a cipőit és kabátostul az ágyamra veti magát. Elterül rajta és boldogan sóhajt: – Végre itthon, nálad! – Felugrik és hozzám szalad, hozzám bújik és átkarol, úgy néz fel rám. Belenézek a hatalmas, csillogó szürke szemeibe és félresimítom homlokából szőkés haját és megpuszilgatom. – Végre itt vagy velem! – suttogom a fülébe. – Gyere, mutatok valamit! – és a szobája felé terelem. Nemigen érti, hogy mit akarok tőle és miért húzom kézenfogva egy csukott ajtóhoz, a fürdőszoba mellé. – Csukd be a szemed, és nem ér lesni! – utasítom játékosan. Vonakodva, de becsukja a szemeit és el is takarja. Benyitok a szobába és bevezetem. – Most már kinyithatod! – szólok rá. Kinyitja és döbbenten néz körül a szobában, és szó szerint tátva marad a szája. – Balázskám, ez a te szobád! Csak a tied, a te kis kuckód! – magyarázom neki. – Az enyém? Tényleg az enyém? Hát ez király! Jaj, de szép! – ide-oda lépeget a szobában és mindent figyelmesen megnéz, közben csak úgy sugárzik az örömtől. Leülök az ágyacskája szélére és boldogan figyelem. Hirtelen odaugrik hozzám és az ölembe ül, átkarol és megint hozzám bújik…

Szokásához híven beleszuszog a nyakamba és a fülembe. Átkarolom és simogatom a hátát; megölelgetem. – Nagyon-nagyon szeretlek, – suttogom neki és folytatom: – van mégegy meglepetésem. Elmegyünk vacsorázni egy szép helyre és megünnepeljük, hogy hazajöttél. – Huhh, igazán nem kell! Már így is annyi mindent kaptam tőled! – próbál szabadkozni, de az ajtócsengő félbeszakítja. Szegényke összerándul ijedtében, a rossz emlékek hatására. Szerencsére tudom, hogy ki jött meg. Andrea áll az ajtóban sportosan, de nagyon csinosan öltözve. Balázs nagyot kiállt örömében: – Andi, te vagy az?! – ezzel hozzábújik. – Sziasztok srácok! Beljebb engedtek? – kérdezi mosolyogva, majd belép. Az ágyam mellett álló öreg vekkerre pislantok: fél hat felé jár az idő, ideje indulnunk. Pár perccel később a kocsimban ülünk és a Thököly út felé vesszük az irányt. Az időjárás a szokásos december eleji formáját nyújtja: hol eső, hol havaseső vagy tisztán hó esik, párosulva hideg, északi széllel. Előfordul viszont az is, hogy egyszerre esik a hó és süt a nap. Most a hidegből és a hóesésből kapunk ízelítőt. Leparkolok a Stefánia úton az Olasz Nagykövettség közvetlen közelében. A követtség kerítésén túl térfigyelő kamerák dolgoznak. Balázs annyira fel van dobva, hogy nem bír magával és egy kis magánszámot mutat be a kameráknak. A bohóckodásnak én vetek véget: szelíden, de határozottan megrántom a gyereket és kézenfogva kisérem a járdán. Gyorsan átszaladunk az úton és belépünk a Stefánia Pizzeria Restaurantba. Itt fogunk vacsorázni. Az étterem kicsi, de nagyon baráttságos, mediterrán hangulatot áraszt. A meleg, barna színek és a fa dominál erős kontrasztot adva a falak haragoszöld színével. A hangszórókból spanyol flamenco gitármuzsika szól. Az egyik falba, ahol a kisterem bejárata van, egy akvárium van beépítve, amiben sokszínű, apró halacskák úszkálnak. Balázs elmélyülten, szórakozottan bámulja és meg-meg kocogtatja az üvegfalat – amíg ki nem hozzák a rendelésünket. Az étel finom, de fűszeres. Jóizüen falatozunk, majd befejeztével várjuk a desszertet. Közben beszélgetünk és nagyon jól érezzük magunkat mindhárman. Balázs hihetetlenül jókedvű és mi is teljesen oldottak vagyunk Andreával, ami talán köszönhető a testes, édes spanyol vörösbornak is, amit szopogatunk, persze csak egy-egy pohárkával – annak ellenére, hogy vezetek. Az egyik pincérnek alig észrevehetően biccentek egyet, így kihoznak az asztalunkhoz egy nagy oroszkrémtortát, sok tejszínhabbal. A tortán tizenkét kis gyertya ég. Balázs meghökken. – Kisfiam, mivel nem túl jól sikerült a születésnapod, ezért itt és most utólag szeretnénk felköszönteni mindketten! – fordulok hozzá magyarázatképpen, és Andreával eldúdoljuk neki a “Boldog születésnapot” dalocskát. Előveszek és a kezébe nyomok egy pici dobozkát. Kibontja. Egy vékony ezüstlánc van benne, rajta egy kis medállal. A négylevelű lóherére apró betűkkel az “Örök szeretettel” van gravírozva a dátum mellé. – Mindíg hozzon neked szerencsét és jókedvet! Ezt kivánjuk ketten Andreával! – hajolok hozzá és megölelem. Megpuszil. Andreát is. – Nagyon szeretünk kispocok! – öleli meg Andrea is. Balázs hirtelen elsírja magát, hatalmas könnyeket ejt. – Miért sírsz picúrkám? – kérdezem tőle. – Még soha nem volt ilyen szép napom! – szipogja. A hazaút csendesen tellik el. Az este szépre sikerült, Balázs eléggé elfáradt az első kórházon kívül töltött nap után. Ahogy lefekszik az új ágyacskájába, az új szobájában és betakargatom, rögtön el is alszik az Andreától kapott nagy mackóval a karjában. Picit cirógatom a haját, és az arcocskáját és jóéjtpuszit adok neki. Andrea kint várakozik türelmesen. – Elaludt? – kérdezi kedvesen. – Alszik mint a bunda! – bólintok és szorosan eléállok. Megpusziljuk egymást, majd megcsókoljuk. Ölelkezni kezdünk. Nem megy haza, az éjszakát nálam tölti. Velem…

Telnek a napok, lassan közeledik a Karácsony. Minden visszatért a normális kerékvágásba. Balázs berendezkedett nálam, és mint apa és kisfia élünk, lakunk együtt. Semmilyen nézeteltérés nincs közöttünk, mindent úgy csinálunk, hogy mindkettőnknek jó legyen. Balázs rettenetesen szófogadó és tisztelettudó kisfiú. Nagyszerűen megvagyunk egymás mellett. Andreával lassan társakká válunk, járunk egymással. Most ügyel. Estefelé jár az idő. Éppen a konyhában teszek-veszek: készítem a vacsorát. Balázs még nem ért haza az úszóedzésről. Általában minden másnap, de néha mindennap van edzése a Margit-szigeten a Sportuszodában. Versenyszerűen sportol, több osztály is működik az egyesületben ahová jár. Csengetést hallok, félredobom a majonézes tubust és az ajtóhoz sietek. Már vártam: nagyon hiányzott. Kitárom az ajtót és meglepetten eltátom a szám. Az ajtóban Balázs mellett egy kisfiú álldogál, majd ahogy meglát elrebeg hallkan egy sziát. Balázs mosolyog és ő is üdvözöl; ellépek az ajtóból: – Sziasztok srácok, gyertek beljebb! Nahát, te ki vagy? Még nem láttalak! – fordulok az ismeretlen szőke kisfiú felé. – Ő Marci, egy csapatban vagyunk. Velünk maradhat? – kérdezi Balázs, meg sem várva hogy az ismeretlen kisfú válaszoljon. – Maradhat ha akar, – bólintok határozatlanul – de miért nem mész haza? Vagy elcsalt magával Balázs? – kérdezem a kis szőkétől. – Nem, csak a szüleim vidéken vannak, a testvérem pedig osztálykirándulásra ment. Egyedül kellene otthon lennem, igaz csak egy éjszakát. – feleli nagyon hallkan és leszegett fejjel. – Hazamenjek? – kérdezi elvékonyodó hanggal. – Dehogy mész haza! Itt maradsz nálunk, – simogatom meg a fejét és folytatom – majd Balázs alszik velem, te meg megkapod a szobáját! Mennyi idős vagy és hol laksz egyébként? – kérdem tőle. – Angyalföldön lakunk és 10 éves vagyok! – húzza ki magát picit megszeppenve, de már mosolyogva. – Ó, Angyalföldön? Az nincs is olyan messze tőlünk. Hát akkor isten hozott Terézvárosban, érezd magad otthon! – ezzel belekócolok a hajába. A kisfú kicsit alacsonyabb mint Balázs és vékonyabb is. A haja világosabb szőke mint Balázs barnás haja, a szeme ragyogó kék színű. Nagyon izmos, arányos teste van, látszik rajta is, hogy ő is sportol. Mindezek ellenére persze meglátszik a két év korkülönbség köztük. Ahogy nézem őket, már régóta ismerik egymást. Nem értem Balázst, miért nem szólt róla korábban. A kezdeti feszültség feloldódik, a gyerekek egymással versengve mesélik az élményeiket amit edzéseken szereztek. – Srácok, szedjétek össze a cuccaitokat amit szétdobáltatok az előszobában és a törölközőiteket és fürdőnacitokat dobáljátok be a mosóba; a papucsokat meg tegyétek ki száradni, ha vizesek, oksi? – utasítom őket játékosan. – Jó! – kiabálnak kórusban. Miután elkészültek a pakolással, kimegyek hozzájuk az előszobába és a gardróbból kiveszek tiszta törölközőket és Balázs egyik fehér fördőköntösét. Mindent Marci kezébe nyomok. – Gyerekek menjetek és fürödjetek meg, aztán jön a vacsi és a tévénézés. – De… – kezdene ellenkezni Balázs, de felemelem a mutatóujjam és halkan, nyugodtan de határozottan rászólok: – Balázskám, nincs vita, jó? Irány a zuhany! Mivel Balázs szófogadó kisfiú, így szépen közösen bevonulnak a fürdőbe. Én visszatérek a konyhába és befejezem a vacsorakészítést, ami sajtos, sült virsli lesz és franciasaláta. Asztalterítés közben hangos nevetésre, kiabálásra és tapicskoló hangokra leszek figyelmes. A fürdőszobából jönnek. Az ajtóhoz lépek és megállok előtte, itt a hangok erősebben hallhatóak. Kopogás után azonnal benyitok, így a párafelhő az arcomba csap…

A fürdőszoba közepén nekem háttal áll Balázs. A zuhanyzókabin nyitott ajtajában Marci áll, kezében a kézi tusolóval és azzal fröcsköli a vizet Balázs felé. Persze a fürdőszoba úszik a vízben. Mindkét gyerek természetesen meztelen. Annyira belefeledkedtek a hancúrozásba, hogy észre sem veszik, hogy az ajtóban állok. A látvány kétféle képpen hat rám: felnőttként tudom, hogy ez nem helyes és meg kell akadályoznom, de BL-ként órákig tudnék gyönyörködni bennük. A fiúk szebbnél szebbek. Marcika vékony kis teste hihetetlenül izmos, olyan mell- és hasizma van, hogy a látvány leírhatatlan. Balázs testét már jól ismerem, hihetetlenül arányos, izmos és vékony egy tizenkétévesre jellemző tulajdonságokkal. Egyik kisfiún sincs egy felesleges deka sem. Marci vesz észre először. Gyorsan beugrik az üvegfal mögé megszeppent arccal és elpirulva. Balázs meglepetten fordul hátra és ő is megijed. Fejemet csóválva és csípőre tett kézzel nézek rá. Nem vagyok ingerült, soha nem vagyok vele az amióta kijött az intenzív osztályról. – Balázs mi a francot csináltok ti itt? – kérdezem halkan. – Jaj, ne haragudj! Csak játszottunk. – mondja. – Aha azt látom! – mondom, kicsit felemelve a hangom. A dühöt csak megjátszom, de nem veszi észre. – Ne haragudj Balira! Én vagyok a hibás, én kezdtem el! – áll a kabin ajtajába Marci, és pityeregve néz rám, a jobb kezével eltakarva a fütyijét. Sóhajtok egyet és rájuk mosolygok: – Semmi baj srácok, de takarítsátok fel ezt a rendetlenséget magatok után, jó!? A gyerekek szótlanul bólogatnak. Balázs visszacaplat a kabinba Marci mellé. A kis meztelen talpa alatt csak úgy cuppog a kiömlött víz. Magukra csukják az üvegajtót és csendben és fegyelmezetten tusolni kezdenek. Érzem a Johnson’s mandulaolaj tusfürdő kellemes illatát. Pár percig nézem a két kis hajladozó, ruganyos, meztelen testet, majd magukra hagyom őket. Húsz perc után a két kis kópé szépen kióvakodik a fürdiből. Nagyon helyes, aranyos látvány ahogyan egymás mellett állnak tanácstalanul és esetlenül, mezítláb, a puha, bolyhos frotírköntösökbe bugyolálva. Marci önkéntelenül is megfogja a barátja kezét. Ahogy meglátom őket, megesik a szivem rajtuk: – Na gyertek ide ördögfiókák! – ezzel magamhoz húzom őket és megpuszilom mindkét kisfiút. Letérdelek hozzájuk. Balázs átkarol és a nyakamba szuszog, majd visszapuszil az arcomon. Többször is. Marci csak álldogál mellettünk, de őt is magamhoz húzom és megpuszilom újra. Ő is visszapuszil, de óvatosan. Nagyon aranyosan teszi. Magambaszívom a gyerekek friss és üde illatát, érzem a meleg kis testük kellemes lágyságát. Megpaskolom a hátukat, és a konyha felé terelem őket. – Rendben van a fürdőszoba gyerekek? – Igen! – feleli vékony hangocskáján Marci, Balázs csak bólint a hátamögött. – Jó, akkor menjünk vacsizni! – ezzel bevezetem őket a konyhába. Lecsücsülnek egy-egy székre és halkan beszélgetni kezdünk. A légkör pár perc után ismét a régi: a gyerekek elfeledve a fürdőszobai rendreutasítást – ismét a régiek. Nagyokat kacagnak és csillogó szemekkel mesélnek és hallgatják amit én mesélek nekik. A virsli jobban fogy mint a saláta, de nem törődök vele. Ellenben nagyon szomjasak, egy két literes Hohes-C eléggé gyorsan leszalad a pocakjukba. Balázs megérinti a karom: – Elmehetnénk tévézni? Befejeztük a vacsorát! Bólintok: – Hát persze! Menjetek csak, majd én is megyek! – ezzel a gyerekek elvonulnak. Nyugodtan elmosogatok és elpakolok. Fura, jóérzés kerít a hatalmába. Kiegyensúlyozottnak, boldognak érzem magam. Hallom, hogy a gyerekek beszélgetnek, nevetgélnek a szobában. Mosolygok és kellemes nyugodságot érzek…

Bárcsak minden este ilyen szépen telne. A fürdőben rend és tisztaság fogad. A gyerekek kitettek magukért. Örülök neki. Kinyitom a mosógép ajtaját és átnézem, hogy mit dobáltak bele a srácok. Törölközők, úszónadrágok, Balázs fehérneműi, inge, pólók, zoknik. Viszont a kezembe akad egy kis alsónadrág, ami kisebb méret mint amit Balázs hord. Marcié lenne? De mi van akkor rajta? Mi van a fehér köntös alatt? Hmm, érdekes. Egy sóhajtással elindítom a mosógépet. Levetkőzöm és beállok a zuhany alá. Engedem magamra a forró vizet és kicsit relaxálok. Közben magam előtt látom a két kisfiút, ahogyan hancúroztak a zuhannyal. Szinte hallom a csengő nevetésüket, apró sikkantásaikat. Ha belegondolok, hogy mindketten itt vannak nálam és végső soron tőlem függenek, mint felnőttől – borzongás fut végig rajtam, de az örömtől. Belül ismét kellemes bizsergést érzek – amit immár sokadszor élek át – arra gondolva, hogy nekem kell gondoskodnom a gyerekekről, akik itt tévéznek a másik szobában. Lassan végzek és megnyugszok. Boxert és laza pólót húzok fel. Rendbeteszem magam után a helyiséget. A szobába belépve nagyon édes látvány fogad: mindkét gyerek az ágyamon hasal szemben a tévével, nekem oldalt. A köntös még rajtuk van, Balázson lazábban. Négy csupasz lábacskát látok egymás mellett, pici talpakat, vékony lábszárral, és hosszú combocskákkal. A fehér frotír anyag csak úgy feszül a kis kerek popsijukon. Könyökölnek az ágyon és éppen a CSI:Miamit bámulják, amit tulajdonképpen nem is lenne szabad nézniük. Csendben leülök az ágy szélére. Balázs hátrapillant és rám mosolyog. Imádom a mosolyát: a kis cseresznye ajkait, a fehér fogait, a kis pisze nóziját és a körülötte ugráló és kacérkodó pici szeplőcskéit. Mellédőlök én is, és kedvesen átkarolom. Hozzámbújik. Marci csendben nézi a tévét, de ahogyan látom eléggé nagyokat pislant és meg-meg csuklik a feje. – Marcikám, nem akarsz lefeküdni? – kérdezem tőle. Válaszként csak mormog valamit. Felkelek és hozzálépek; gyengéden felemelem az ágyról és átviszem Balázs szobájába. Nem ellenkezik, ernyedten simul az ölembe. Már félálomban van. Felhajtom a takarót és elveszem Balázs pizsamáját a párnák tetejéről. Gyengéden lehúzom a kisfiúról a fürdőköntöst és mosolyogva veszem tudomásul, hogy alatta nincs semmi. Szegényke félálomban is picit elpirulva és zavartan üldögél az ágy szélén. – Várj csak, hozok neked valami pizsi-félét! – ezzel kilépek a szobából és az előszoba szekrényhez lépek: keresek benne egy pólót, ami a sajátom, így jó méretes egy tíz éves kisfiúnak. Visszatérve felhúzom rá, ami egészen a térdéig betakarja a testét. Hálóingnek jó lesz. Ráhajtom a takarót és hallkan jóéjszakát kívánok neki. Azonnal elalszik. Lekapcsolom a kis éjjeli lámpát és behajtom az ajtót. Hónom alatt Balázs pizsamájával visszamegyek az ágyamhoz. Lecsüccsenek a tévét néző fiú mellé. Ráhajolok és megpuszilom a tarkóját. Kuncogva tűri. Elveszi tőlem a pizsamanadrágot és ledobja magáról a köntösét. Miközben felhúzza a pizsamáját, gyönyörködöm benne. A film lassan véget ér. Kikapcsolom a tévét és lefekszünk. Balázs hozzámbújik a takaró alatt és átölel. Én is átkarolom és megpuszilgatom a homlokát: – Jó éjszakát, kismackó! – suttogom neki. Kicsit fészkelődik mellettem, mert eléggé sok hely van az ágyban, de lassan elnyugszik. Pár szót beszélgetünk, Andrea után kérdez. Kis idő múlva egyenletesen szuszogni kezd…

A vekker foszforeszkáló számlapja fél tizenkettőt mutat. Lefekvés után az ágyban fekve általában végiggondolom a nap eseményeit. Most is így teszek. Jövő hét végén már itt a Karácsony. Kettesben fogjuk tölteni, amit Balázs már nagyon vár. Andrea hazautazik a szüleihez, bár velünk szeretne lenni. Mivel elkezdődik az iskolai téli szünet, ezért ha dolgozom itthon fog maradni egyedül. Esetleg megkérem Marcit, hogy jöjjön át hozzá; kedves kisfiúnak látszik. Elfoglalja magát, unatkozni biztosan nem fog. Áttettük a szobájába a számítógépet, a játékaim is megörökölte, így ha nem úszóedzése van, akkor játékkal üti el a szabadidejét. Jó érzéke van hozzá, de nem akar vele komolyabban foglalkozni. A napokban kijelentete, – és ezzel meglepett – hogy orvos szeretne lenni. Folyamatosan orvosi kérdésekkel bombáz engem is, és Andreát is. Komolynak tűnik az elhatározása, de még változhat az érdeklődési köre, hiszen csak tizenkét éves. Még nem biológiát, kémiát, fizikát tanulnak, hanem környezetet. Ha hetedikes lesz, akkor viszont mindent külön fognak tanulni. Néha kézbeveszem a könyveit, füzeteit és átlapozgatom őket. Nézem a gyöngybetűkkel írt oldalakat és bele-belekérdezek az anyagba. Soha nem kaptam azon, hogy elbliccelné a tanulást. Szerencsére ő tisztában van azzal, hogy magának tanul, és hogy ez mennyire fontos dolog. Ha megérkezik hozzám, akkor azonnal sorolja, hogy milyen jegyeket kapott aznap. Ha rossz jegyet, akkor azt is megmondja, csak akkor kicsit borúsabb a hangulata. Néha annyira fáradt suli után, hogy leroskad egy székre és csak lógatja a buksi fejét és szomorúan, pici ajkait legörbítve fáradtan pislog a nagy, szürke szemeivel. Jól tanul, emellett szépen szaval, és amivel szintén meglepett, hogy tud zongorázni is és eléggé jól beszél angolul. Jó nyelvérzéke van. Többször említettem neki a nyelvvizsgát. Szeret sportolni, az úszás mellett bringázik és futni is szokott a szigeten. Tavasszal én is elkisérem és futhatunk együtt, amibe örömmel beleegyezett. Rettenetesen büszke vagyok rá és nagyon szeretem. Átkarolom Balázst és magamhoz húzom. Lassan én is álomba merülök. Nem tudom mennyit alhattam, de álmomban kellemetlen érzésem támad: mintha sírás folytogatna. Nem is én sírok, de a torkom elszorul és alig kapok levegőt. Felébredek. Balázs rajtam fekszik keresztben, és jobb karjával szorítja a torkom. Óvatosan leemelem magamról a kisfiút és arrébb teszem. Hanyatt fektetem, de nem ébred fel. Betakarom. Legalább már levegőt kapok. A másik oldalamra fordulok, közben fülelek. Nem hallok semmit, azaz most megint hallom a halk hüppögő hangokat. Ezt hallottam álmomban is. Hirtelen nem tudom hova tenni, majd felkelek: sejtem, hogy honnan jönnek a hangok. Balázs szobájához lépkedek és nagyon halkan, vigyázva beljebb nyomom az ajtót. Marci az ágy szélén ül és csendben sirdogál. Az ő vékony hangocskáját hallottam. Beljebb lépek a szobába és vigyázva, nehogy megijesszem mellé lépek. Kétségeesetten rámnéz. – Mi a baj, Marcikám? Mi történt? – kérdezem tőle és melléülök. Halkan szipogva megrázza a fejét, de nem válaszol. Lágyan átkarolom és magamhoz húzom. – Rosszat álmodtál? Megijedtél? – kérdezgetem. Szeretnék neki segíteni. Nehezen, de elmondja, hogy felébredt és megijedt, mert nem talált senkit maga mellett. A bátyja vele alszik egy szobában, mivel emeletes ágyuk van. Félt egyedül a sötétben és ráadásul a hely is idegen neki. Kedvesen, de megnyugtatom. Megölelem és megsimogatom. Amikor ki akarok menni a szobából, a szemében újra meglátom a félelmet. Idegesen játszik a párnája csücskével. – Nem mersz egyedül maradni? – kérdezem. – Nem. – rebegi alig hallhatóan. – Mit szólsz hozzá, ha felkapcsolva hagyjuk a kis lámpát? – próbálkozok. Beleegyezően bólint, de ismerem már annyira a gyerekeket, hogy lássam: csak látszólag fogadja el az ötletem. Letérdelek elé a szönyegre és megfogom a kis kezecskéit. – Tudod mit? Van egy ötletem! Mit szólnál hozzá, ha meglátogatnánk Balázst? Elég nagy azaz ágy. Olyan mint egy űrhajó: elrepít a neked legédesebb álomba! – Marci szemei felcsillannak: – Jaj, de jó! Köszönöm szépen! És ne tessék haragudni rám! – suttogja és szégyenlősen lesüti hosszú szempilláit. – Dehogy haragszom kicsikém! – mosolygok rá, ezzel felnyalábolom és átcipelem az ágyunkba. Pár perccel később két kisfiú szuszog mellettem. Picit nézem őket a félhomályban, majd elszenderedek én is…

Másnap reggel hárman bolondozunk és párnacsatázunk az ágyban, majd egy kiadós reggeli után Balázzsal hazakisérjük Marcit. Kiderül, hogy Balázs és a kisfiú rendkívül jó barátságban vannak egymással: Marci rajong Balázsért, aki öccseként szereti őt. Megkérem Marcit, hogy téliszünetben jöjjön el nyugodtan hozzánk és töltsék együtt a szabadidejüket. Mindkét gyerek rendkívül boldog és persze azonnal elfogadják az ötletem. Néhány nap múlva kettesben sétálunk Balázzsal a kivilágított Andrássy úton, fázósan összebújva. Nézegetjük a kirakatokat és azon tanakodunk, hogy milyen ajándékot vegyünk Andreának karácsonyra. Persze titokban megpróbálom kipuhatolni, hogy Balázs minek örülne; mire vágyik. Sajnos nem igazán járok sikerrel, ezért kertelés nélkül rákérdezek, hogy ő mit szeretne látni a Karácsonyfa alatt. Nagyon édesen válaszol közben megszorítja a kezem: – Kérlek ne vegyél semmit, hiszen rengeteget költöttél már rám! Én megkaptam amit szerettem volna: téged. Te egy nagyon rendes ember vagy és tudom, hogy nagyon szeretsz. Te már felnőtt vagy, viszont én még csak egy kisfiú; de megbízom benned és én is nagyon szeretlek! – Nem szólok semmit, csak átkarolom és megsimogatom a fejét, majd szórakozottan megigazgatom a sapiját a fülén. Ahogyan beszélgetünk egymással apró párafelhőket eregetünk. Balázs versenyezni kezd, hogy melyikünk tud nagyobb pamacsot lehelni magaelé. Miután végigjártuk a Nagykörutat és átnéztük a boltok kirakatait úgydöntünk, hogy másnap még benézünk a Westendbe és nem halogatjuk tovább: veszünk valamilyen ajándékot, mert pár nap múlva már nyakunkon a Szenteste. Sietősen hazafelé vesszük az irányt, mert nem is vettük észre, de későre jár és erősen besötétedett, és le is hűlt a levegő. Otthon egy gyors, könnyű vacsora után eléggé hamar nyugovóra is térünk. A hajnali félhomályban az öreg vekker hangos tiktakolása hallatszik. A lehúzott ódon faredőnyök csak tompítják a körúti forgalom zaját. A régi öntöttvas radiátorok halk neszezéssel melegítik a szobát. Egyedül fekszem a franciaágyamban, a selymes takarók lágyan borítják a testem. Szokásomhoz híven most is csak egy boxert viselek magamon. A kisszobában Balázs az ágyacskájában alszik. Hirtelen kinyílik a szoba ajtaja és kibotorkál rajta. Egyenesen hozzám lépked. Egy póló van rajta, az én egyik kedvenc pólóm, amit kisajátított és azóta azt használja hálóingnek. Combközépig ér. Alatta látszanak a formás térdei és lábszárai. Belerogy az ágyamba és motyog valamit. Könnyes az arca, haja borzosan össze-vissza áll. Nagyokat pislant. – Mi a baj kicsim? – kérdem tőle felkönyökölve. – Rosszat álmodtam, – suttogja – had bújjak hozzád! – kérlel és választ sem várva befészkeli magát a takarómba. – Na gyere ide kölyök! – ezzel óvatosan, de határozottan magamhoz húzom. – Uhh, mhhh – hagyja el egy elfolytott nyögés. Mellé huppanok és határozottan átkarolom. – Kölyök? – kérdezi. – Soha nem hívsz kölyöknek! – bosszankodik. – Najó, akkor kismackóm! Igy jó lesz?! – kérdezem kedvesen. – Aha! – mondja és egy puszit ad. Én is visszapuszilom, majd a tenyeremmel végigsimítom az arcát és magamhoz húzom a vékony kis testét. Mosolyogva közelebb csúszik a takaró alatt és melegítjük egymást…

Érzem vékony testét, ahogyan hozzám ér, annyira szorosan, hogy szinte összeolvadunk. Átkarolom, érzem az erős vállait, kemény izmait. Már nem annyira kisfiús a teste. Változó, kamaszodó korban van. A teste egyre inkább kezd külön életet élni. Ha olyan dolgot fedez fel a testén, ami számára új vagy meglepő, akkor azt megosztja velem: egy-egy pattanást az arcán, néhány kis szőrszálat itt-ott, vagy hasonlókat. Hirtelen birkózni kezdünk az ágyon: én csak fél szusszal, de ő teljes erőbedobással küzd. Nem szeret veszíteni, én pedig megadom neki azt az örömet, hogy győzni hagyom, persze némi “küzdelem árán”, mert nem szeretném, ha esetleg sérteném az önérzetét azzal, hogy azonnal engedek neki. Ahogyan hanyatt fekszem az ágyon, ő pedig rajtam ül a csípőmön átvetett lábakkal – önkéntelenül is elmosolyodok. – Min nevetsz? – kérdezi azonnal. – Nem nevetek, csak boldog vagyok. – jelentem ki, ami igaz is. – Miért? – kérdezi kaján vigyorral. – Jaj, el ne kezdd már megint! – boxolok a hasába. A legújabb dolog amivel az őrületbe kerget az, hogy mindíg mindenre a miért kérdést teszi fel, mint egy hároméves gyerek. Ő már jócskán kinőtt ebből a korból, hiszen lassan tizenhárom lesz. Sóhajtok. – Azért mert szeretek veled lenni! – mondom neki. – Miért? – jön a válasz. Na ettől féltem! Ránézek: – Azért mert szeretlek! – Miért? – kérdez újra, de már nevet. Nem válaszolok neki, hanem magamra rántom, így elterül a hasamon. Ahogyan fekszik rajtam, mélyen magamba szívom az illatát. Semmihez sem fogható, nagyon finom parfüm illata van, mert vettünk neki néhány Avon Kids testáplót, mert a sok úszóedzés miatt az uszoda klóros vize nagyon kiszárítja a bőrét. Így selymes, lágy lesz a teste, amit hihetetlen jó érzés végig simogatni. Most is ezt teszem. Végigsimogatom a karjait és átkarolom a vállát, amin a piheszőrőcskéi bársonyos, édes tapintásúak. Imádom simogatni a hátát és a vállacskáit, majd szépen le a gerice erős vonalát követve egészen a popsijáig. – Elmondod, hogy mit álmodtál? – kérdezem, bár már előre tudom a választ: valószinüleg megint azt álmodta, hogy elvesztett és egyedül maradt egy sötét, hideg, félelmetes helyen, vagy éppen azt amit újabban álmodik: valamelyikünk vagy éppen mindketten – Andrea és én – meghaltunk, és így szintén egyedül marad. Legnagyobb megdöbbenésemre most zombikkal álmodott, amik éppen a kis Peugeout-t szedték szét apró darabokra, majd őt kezdték üldözni. Magamban megfogadom, hogy elfogom tenni a télapóra kapott Half-Life 2 játékot, vagy csak akkor játszik vele, ha én is mellette leszek. Ezt meg is akarom neki mondani, de halk, egyenletes szuszogással szépen elalszik rajtam. Óvatosan mellém gurítom, betakargatom magunkat, majd átkarolom és én is elalszom.

Másnap reggel az ébresztőóra csörömpölésére ijedünk fel mindketten. Korán van, de Balázsnak iskolába kell mennie és persze én is dolgozom. – Jaj de utálom ezt a krumplit! – motyogja maga elé miközben az ágyam szélén ülve, szórakozottan vakarózik. Felkönyökölök mellette az ágyban és megsimogatom a borzas buksiját: – Jövő héten elkezdődik a téliszünet, majd akkor pihenhetsz! – nyugatgatom. – Ahh, az nagyon jó lesz! – mondja, majd álomittasan kicsoszog a fürdőszobába. Én is felkelek és a szobájában ellenőrzöm, hogy milyen ruhát pakolt ki magának, amit ma fog viselni a suliban. A reggelit már közösen készítjük el: eper dzsemes pirítóst majszolunk, amit ő citromos teával, én kávéval öblítjük le. Miközben teljesen elkészül, rendbeteszem a hálószobát, de az ő szobáját kihagyom, mert azt neki kell rendben tartania: a szoba takarítása csak az ő feladata, amit természetesen zokszó nélkül meg is tesz. Szerencsére rendszerető gyerek, nem hagy magaután komolyabb rumlit. A reggeli munkába- és iskolábajárást általában kocsi nélkül villamossal és metróval szoktuk megoldani, mert a reggeli forgalom nagyon kiszámíthatatlan. Csak akkor használom a kisautót, ha előre tudom, hogy szükségem lesz rá. Ma is inkább a tömegközlekedést választjuk, hiszen egy irányba megyünk, csak Balázska tovább utazik mint én. Elmegyünk villamossal a Ferenc körútig, majd onnan tovább metrózunk: én a Nagyvárad térig, ő pedig az Ecseri útig. Előfordul, hogy ráérek – ekkor elkisérem az iskoláig, majd visszametrózok a kórházig. A karácsonyi ajándékötlet is megszületett: egy mobilt fogok neki venni, ami praktikus ajándék lesz: így könnyebben fogjuk egymással tartani a kapcsolatot – mindíg tudni fogom, hogy éppen hol jár és mit csinál, illetve ő is könnyebben elér, ha valamilyen találkozót vagy időpontot kell, hogy egyeztessünk vagy megbeszéljünk. Nyilván az osztálytársai többségének is van már, de Balázs eddig soha nem hozta szóba, hogy ő is szeretne egyet. A Nagyvárad téren kiszállok, Balázs búcsút int. A metrókocsi ablakán keresztül látom, ahogy rámmosolyog és szórakozottan magához öleli hátizsákját; majd a csattogó szerelvényt elnyeli a magából hűvös huzatot lehelő, feketén ásító alagút. Felsietek az aluljáróból; hűvös északi szél vág az arcomba. A forgalom nagyon nagy, most tetőzik a reggeli csúcs. Felnézek az épületre, a tetőn látható kék feliratra. Gyorsan bemenekülök. A kórházban, az ambulancián már lassan gyülekeznek a betegek. Az ambuláns járóbeteg ellátás itt is kiemelt feladat. Elkezdődik a rendelés. Egymást követik a vizsgálatok. Hirtelen nagyot dobban a szívem amikor egy anyuka lép a rendelőbe, oldalán egy nagyon helyes kisfiúval. Különösebben nem szokott a szívem a torkomban dobogni, ha meglátok egy kisfiút, de ez a gyerek valami miatt igen nagy hatással van rám.

A kisfiú szőkésbarna hajú, kis vékonyka, ragyogó barna szemekkel és olyan aranyos, értelmes pofikával, hogy igazán öröm ránézni. Mosolyog. Folyamatosan. Rendkívül barátságos, nyílt, őszinte tekintetében a kiváncsiság tükröződik. Tíz-tizenegy éves. Ahogyan belépett a rendelőbe mindenkinek egy barátságos sziát köszönt. Hernia inguinalis diagnózissal küldték műtét előtti kivizsgálásra, amihez egy alhasi UH vizsgálat is bőven belefér. Miközben türelmesen várok, hogy a kisfiú levetkőzzön, néhány szót váltok az anyukájával, akit harmincnál nem többnek saccolok. Közben a kissrác is elkészül. Teljesen lemeztelenítve fekszik előttem. Egy zöld lepedővel letakarjuk, hogy ne érezze magát kellemetlenül. Kikérdezem. Fájdalmai vannak. Nagyon óvatosan, de tapintással is megvizsgálom az alhasát, ágyékát, óvatosan a scrotumot. Közvetett lágyéksérve van, ami azt jelenti, hogy egy bélhurok leereszkedett azon a csatornán, amin keresztül csecsemőkorban a herék jutottak le a herezacskóba. Ha nem kezelik, a sérve csak növekedni fog és megtölti a zacsikáját. Az inguinális terület tapintásra érzékeny, a scrotum duzzadt, feszes. Műteni kell. Gondosan elvégzem a szkenneres vizsgálatot is, majd a kontakt zselét letörölgetem Patrik ágyékáról, ami eléggé hideg lehetett, mert ahogyan rányomtam a kisfiú pocakjára a köldöke alá, úgy szépen elkezdett felállni az összes aranyszínű piheszőröcskéje a combján és az alkarján. Szegényke mélyen elpirul, mert a vizsgálat közben erekciója is lett. Kedvesen segítek a zavartságán és megnyugatom, hogy ilyen előfordul, nem kell szégyelnie magát. Hálás a közvetlenségem és a kedvességem miatt. Érdekes, hogy általában úgyanúgy szoktam viselkedni a gyerekekkel: kedves, közvetlen, figyelmes, korrekt vagyok velük szemben és mégis többféle képpen reagálják ezt le, amit persze befolyásol a nem, kor, lelkiállapot, betegség. Általában közömbösek vagy félnek és sírnak vagy csak ijedtek vagy félénkek de együttműködőek vagy éppen közvetlenek, oldottak – már amennyire a kórház légköre illetve a betegségük ezt lehetővé teszi. Szerencsére általában félénk, de együttműködő vagy oldott hangulatú gyerekekkel találkozom; amit – kisfiúk vagy fiúk esetében valószinüleg a személyes kisugárzásom okoz, hiszen BL vagyok. Az is igaz, hogy a gyerekek tudatalatt felfogják ezt a kisugárzást és valamilyen szinten le is reagálják egy-egy mosollyal vagy más, pozítív testbeszéddel, például egy kis odahajlással, odabújással, egy-egy tétova kézszorítással. Persze olyan is előfordul, hogy minden igyekezetem ellenére se nyílik meg a kiskapu közöttünk: folyamatosan beszélek a kisfiúhoz, kérdezgetem, próbálok viccelni vele – ennek ellenére ő csak tágranyílt szemekkel és félig tátott szájjal bámul vagy figyelmesen tanulmányozza az arcom, minden mozdulatom követve, persze közben hagyja, hogy gondosan megvizsgáljam. Nemrégen volt egy kisfiú páciensem: hét éves, kis picurka szőke, gyönyörű kék szemű, kis fogváltó kisfiú; vele sehogyan sem tudtam közös hullámhosszra kerülni. Csak az anyukájával és a tizenhat éves bátyjával – aki egyébként csodaszép volt – volt hajlandó kommunikálni. Általában a tizenegy és tizennégy év közötti gyerekeket, fiúkat szeretem vizsgálni, mert már nem olyan picik, de még nem is annyira nagyok; ilyenkor a leghelyesebbek és a legfogékonyabbak, elkezdenek változni biológiailag és értelmileg is. Kölykök, kiskamaszok, kamaszok.

A diagnosztikai vizsgálatokat általában levetkőztetve végezzük a gyerekeken, mert így sokkal egyszerűbben el tudjuk végezni azokat; de mindenképpen figyelembe vesszük a gyerek életkorát, mert már kisgyermekkorban is kialakulóban van a természetes szégyenlősség, szeméremérzet. Egy idősebb gyereket, átlagosan tíz-tizenkét éves kortól már csak szükséges esetben vetkőztetünk le, vagy csak a vizsgálat tiszta szintidejére meztelenítjük le. BL-ként ezt persze néha nagyon nehéz megállnom, de orvosilag, emberileg mindenképpen tiszteletben tartom a kisfiú szégyenérzetét. Általában nem is szeretem a vetkőztetést, leggyakrabban egy kis alsóban szoktam őket vizsgálni, de ha megkívánja a vizsgálat akkor nagyon kedvesen magam szoktam lehúzni róluk az utolsó ruhadarabot is, ami bevallom: néha marha jó érzés – főként, ha a kissrác teste nagyon szép. Mindezek ellenére, természetesen nem keverem az orvosi hivatást és a BL-séget, de nem is tudok a kettő között éles határt húzni. Miután végzek Patrik vizsgálatával is, lassan be is fejeződik a munkaidőm. A radiológiai osztályon két műszakban folyik a munka: reggel nyolctól délután kettőig, majd kettőtől este nyolcig – azaz két műszakban, tizenkét órában. Amíg Balázsért folyt a harc, inkább a második műszakot választottam, de amióta rendeződtek a dolgok, azóta visszakértem magam délelőttre. Szerencsére meg tudtuk azt oldani Andreával, hogy ha munkaidő után mentős szolgálatot is teljesítek, akkor Andrea vigyáz Balázsra, illetve rugalmasan úgy próbáljuk beosztani az időnket, hogy a gyerek ne maradjon otthon egyedül. Néha nehéz kisakkozni az időbeosztásokat, de többnyire sikerül. Ha minden kötél szakad, akkor Marciéknál alszik – bár ezt a megoldást nem annyira kedvelem, mert nem akarok kényelmetlenséget okozni Marci szüleinek – akik egyébként szintén nagyon jóravaló emberek. Persze semmi kifogásom ha a két kiskölyök sokat van együtt, illetve Marcit bármikor szívesen látjuk akár éjszakára is. Mivel reggel nem beszéltem meg Balázzsal semmilyen találkozót, így majd otthon fogunk összefutni. Ma az iskolából azonnal az uszodába megy, így csak estefelé találkozunk: bőven van időm ajándékok után rohangálni. A Nyugati tér felé veszem az irányt, mert a Westendben szeretnék körülnézni. A pláza pályaudvarral szomszédos bejárata mellett – ahol buszmegálló és parkoló is van, egy hatalmas, feldíszített karácsonyfa áll, ünnepi díszletekkel, díszes, karácsonyi fenyőkapukkal. A plázában mint mindíg elég nagy a forgalom és a sürgés-forgás. Minden szépen fel van díszitve, halk karácsonyi zene szól. A második emeleten megkeresem az egyik mobilszolgáltató üzletét. Itt is nagy a tömeg, minden hely foglalt, az emberek türelmesen várnak a sorukra. Elveszek egy árlistát és gyorsan átböngészem: még nem tudom milyen mobilt vegyek Balázsnak: egy korszerű, kamerás, de nem a legdrágább készülékre lenne szükség. Az Orvosi Kamarai tagságimmal szeretnék neki venni egy előfizetést, mert ingyen beszélhetnénk egymással, de akár Andreát is kedvezményesen hívhatná. Másfél órával később kissé enerváltan, de elégedetten lépek ki az üzletből kezemben egy piros-fehér papírszatyorral. Rápillantok az órámra: négy óra felé jár. Még van időm, így szemügyre veszem néhány elegáns drogéria árukínálatát. Tényleg nem tudom, hogy mit vegyek Andreának: parfümre, vagy valamilyen szolíd arany ékszerre gondoltam – talán egy nyakláncra vagy karkötőre. Az ajándékot nem veszem meg, csak kinézem az üzleteket, ahová majd Balázzsal visszatérünk. Nem akarom megbántani azzal, hogy egyedül választok ajándékot – hiszen ő is nagyon szereti Andreát, így nem hagyhatom ki a közös ajándékozás öröméből. Hétvégén már itt a Karácsony!

Az utolsó rész következik…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s