Stories in Hungarian – Balázs Története – harmadik rész

Az elmúlt pár nap feszültsége és az utóbbi időszak nehézségei az én idegeimet is jócskán megviselték. Tudom, hogy még visszavan jópár nehéz pillanat, míg Balázzsal megkönnyebbülten fellélegezhetünk. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy magához tért és túlélte az öngyilkossági kísérletét. A múlt éjszakán alig aludtam néhány órát, így kisbarátom kezét fogva elszunnyadok én is. Arra ébredek, hogy valaki a kezem cirógatja. Balázs az. – Jaj, ne haragudj, elszundítottam! – sóhajtom. – Semmi baj, biztosan fáradt lehetsz! Jól vagy? – kérdezi aggódva, majd folytatja: – Ugye te nem fogsz meghalni? Nem akarok egyedül maradni, azt szeretném ha te lennél az új apukám! Nem akarok oda visszamenni soha. Ugye leszel az apukám? – kérdezi szinte könyörögve. – Ne idegesítsd magad miattam! Nem lesz semmi bajom, nem áll szándékomban meghalni! – nyugtatgatom mosolyogva. – Minden vágyam az, hogy az apukád lehessek! Remélem nem kell visszamenned az otthonba. Holnap jön egy régi barátom, tudod ő ügyvéd. Segíteni fog nekünk. Holnap egész nap nénikkel és bácsikkal fogunk rólad beszélgetni. Ne aggódj, haza foglak vinni! – szorítom meg a kezét, és megcirógatom az arcát. A szürke szemeiben komoly, félve aggódás látszik. Gyorsan adok neki egy puszit: – Kérdezhetek tőled valamit? Milyen volt az intézetben? Sóhajt, majd halkan beszélni kezd: – Amikor elvittek tőled, utána nagyon megszidtak. Kiabáltak velem. Egy nagy házban voltunk, aminek rácsosak voltak az ablakai. Olyan mint egy börtön. Azt mondták, ha jó leszek, akkor elmehetek egy nénihez és egy bácsihoz akiknél lakhatok majd egy ideig. Ők sok gyereket neveltek már. Nem vittek el. Ruhákat kaptam amik nagyok és csúnyák voltak. A többiek csúfoltak és piszkáltak, és meg is vertek, a cuccaim szétszórták, összetépték, bedobálták a vécébe. Nem szólhattam senkinek. A felnőttek idegesek és mogorvák. A nagyok mindent velem csináltattak meg és kinevettek, mert sírtam. Minden este apáékkal és veled álmodtam. Nagyon hiányoztatok, egyedül éreztem magam és nagyon fáztam. Egyszer jött egy fiú, aki éjjel rámfeküdt és lehúzta a pizsamám. Hiába kiabáltam, befogta a szám és … – nem fejezi be a mondatot, hanem elharapja. Elcsuklik a hangja és sírni kezd. Én döbbenten ülök és teljesen leblokkolok. – Uramisten! – nyögöm ki nagy nehezen. Odahajolok hozzá és átkarolom. A karjaimban tartom, ölelem a vékony, kis derekát és puszilgatom az arcát, nyakát. Nehezen, de megnyugszik. Folytatja: – A többiek röhögtek rajtam, és kérdezgették, hogy jó köcsögnek lenni? Akkor akartam apáékhoz menni a mennybe. – És miért nem szóltál egy felnőttnek? – kérdezem. Kényszeredetten elneveti magát: – Nem lehetett. Megöltek volna érte. Azok a gyerekek nagyon gonoszak, akik velem voltak. Ági néni tett közéjük. Miért kellett engem bezárni oda? Rossz vagyok? A rácsokon túl láttam a Dunát, a partot, a szállongó faleveleket, hópihéket. Mind szabadok voltak, csak én nem. Meghaltak a szüleim, Viki a tesóm, most a mami is. Egyedül maradtam. Ez a büntetésem? – szipogja. Miközben hallgatom, nyelem a könnyeim, de a szomorúságom elszánt határozottsággá alakul, és a dühös indulat is nő bennem: “ Szemét, mocskos állatok! Gazemberek! Nem szenvedett még eleget ez a drága kisfiú?” – Kicsikém figyelj rám! Küldök hozzád egy kedves nénit. Gyerekekkel foglalkozik. Kérlek mondj el neki mindent részletesen és őszintén. Beszélgetni fog veled. A másik fontos dolog, hogy holnap elvisznek innen abba az épületbe, ahol én is dolgozom, csak téged majd az ötödikre visznek. Még ott leszel pár napot biztosan. Én nem leszek veled, mert tudod mondtam, hogy holnap intézem az ügyeinket. Andrea néni veled lesz és segíteni fog. Ő a legjobb barátom. Látod, ő is orvos mint én, csak ő okosabb. Bízz benne és fogadj neki szót. Nagyon kedves lesz hozzád. Kedvel téged, tetszel neki – kacsintok rá. – Jó! Téged mikor látlak? Most elmész? – kérdezi ijedten. – Igen kisfiam, most el kell mennem mert két óra lesz. Dolgoznom kell, de este nyolckor végzek, akkor visszajövök és megnézlek. Ne félj, itt leszek a kórházban, csak máshol. Holnap csak este foglak látni, de be fogok jönni hozzád az új helyedre. Az az egyik belgyógyászat lesz, három nagyon kedves doktornéni fog megnézni. Ne aggódj, nagyon jó kollégáim! Bizonytalanul bólint, de bágyadtan elmosolyodik és ad egy puszit. Int a kis kezével, én is visszaintek és elsietek. Telefonálnom kell. Néhány ember nagyon megfogja ütni a bokáját. Erről kezeskedem…

A központi ellátó mellett hirtelen Andreát kezdem keresni, majd zavartan rájövök, hogy éppen az egyik műtőben van. Felgyorsítom a lépteim, és szinte kimenekülök levegő után kapkodva a lépcsőházba. Feldúlt vagyok és zavarodott: fura, kusza gondolatok járnak a fejemben. Leroskadok az egyik lépcsőfokra. Tenyerembe temetem az arcom és gondolkodni próbálok a hideg félhomályban. Hallom a fejem fölött futó fűtés és elektromos vezetékek tompa zúgását, a néma és kísérteties csendet egy-egy vízcsepp vízhangos cseppenése töri meg. Az épületszárnyakat összekötő alagútrendszerben vagyok, ami az állaga alapján az 1907-es átadáskor épülhetett, és talán utoljára 1977-ben újították fel. Ide csak ritkán szoktam lejönni, különösen akkor, ha el akarok bújni valami miatt, vagy ha magányra vágyom és gondolkodni akarok. Amióta Balázst megismertem, nem érzem már magam annak a BL-nek aki voltam. Szerettem kisfiúkkal foglalkozni: volt is pár kisbarátom, akikkel hol lazább, hol szorosabb viszonyban voltam. Mivel nem vagyok szent és Isten gyarló halandónak teremtett, ezért tettem olyat is, amit mások bűnnek tartanak. Vétettem a természet és az erkölcsi, jogi szabályok ellen. Sokszor elképzeltem már sokféleképpen az együttlétet egy szép kisfiúval. Most megtettem a gyakorlatban is. Messze nem voltam vele korrekt: visszaéltem a helyzettel, kihasználtam. Játszottam az érzéseivel és kihasználtam, hogy gyerek. Szeret és ragaszkodik hozzám. Most azzal teszem jóvá bűneim, hogy próbálok jót tenni vele? Egy jó ideje semmi más nem foglalkoztat, csak az, hogy miként nevelhetnék egy kisfiút. Szeretnék apa lenni! Néha hatalmas szeretetet érzek, teljesen mellőzve bármilyen szexuális vágyat. Ez egyre többször előfordul. Amióta komolyan és hivatalosan foglalkozom Balázs örökbefogadásával, azóta rá se gondoltam úgy, hogy megkivántam volna a testét. Amikor meghallottam, hogy az intézetben megerőszakolták, akkor tehetetlen dühöt és haragot éreztem. Ez természetes reakció volt, szívből jövő. Ugyanolyan vagyok mint azaz intézeti srác, csak ő erőszakkal vette el azt, amiről úgygondolta, hogy az övé. Mindketten uralkodtunk Balázson. Nincs különbség! És most farkast kiálltok vérszomjasan? Jogom van hozzá? Egyértelmű: Balázs szeret. Remélem emberileg a feltörekvő jót érzékeli bennem. Nem akarok neki keserű csalódást okozni. Nem élné túl. Hihetetlen lehetőséget kaptam Istentől és nem akarom eljátszani a bizalmát, minden erőmmel és tudásommal azon leszek, hogy Balázsnak a legjobbat és a legtöbb örömet adjam. Megérdemli, rászolgált. Szükségünk lesz gyermekpszichológusra. Fel kell hívnom a kórház Mentálhygéniai Centrumát és tőlük kell segítséget kérnem. Jót tenne Balázsnak, ha valakivel beszélgethetne, aki szakember és tud neki segíteni. Ha a BL-ség és Balázs felnevelése között kell választanom, akkor az utóbbi mellett döntök és még heteróvá is válok a kedvéért ha szükséges. Komolyan gondolom, ez az elhatározásom nagyon erős. Egyre többször gondolok arra, hogy szükségem van egy kisfiúra, akit apjaként szerethetnék és nem úgy, mint egy BL. Egyre határozottabban szeretnék magam mellett tudni egy gyereket, aki szeret, tisztel és felnéz rám. Vele kapcsolatban szertefoszlanak a BL, AF, YF, SYF kifejezések. Csak apa lenne és fia, egy szeretetteljes kapcsolat, semmi szex. Hihetetlen ürességet érzek magamban: hová tartozom? BL vagyok? Most jó vagyok vagy rossz, akit meg kell vetni? Nem tudom! Nem számít más csak egy dolog: hogy Balázsnak jó legyen. Csak az ő öröme, mosolya és boldogsága számít. Úgytűnik, hogy ezzel senki nem foglalkozik és senkinek nem fontos, csak nekem. Talán úgylátszik, ezzel a lelkiismeretemen próbálok könnyíteni, amiért visszaéltem az érzéseivel és kihasználtam, de ez nem így van. Nem tudom megmagyarázni, ez belülről jön. Amikor másnaposan felébredtem és magam mellett találtam, nem gondoltam hogy idáig jutunk, de nem bánom. Sőt örülök, az álmaim talán valóra válnak: Balázs az enyém lehet. Nem! Nem birtokolni, uralkodni akarok rajta, csupán csak szeretni, védelmezni, dédelgetni. Azt a törődést és szeretetet szeretném neki megadni amit elvettek tőle, elvett tőle az élet. Holnap nagyon nehéz napom lesz: gyámhivatal, gyermekvédelem, szociális osztály, talán még az ügyészség vagy a rendőrség is az öngyilkosság miatt. Délután vagy koraeste találkozó Andreával, majd este Balázs meglátogatása. Szóval komoly nap lesz a holnapi…

Feltápászkodom a lépcsőről és megigazgatom a köpenyem. Az órámra pillantok és megszaporázom a lépteim. Pár perc múlva két óra. A második emeletre érve világosság és kellemes meleg fogad. Magával ragad a klinika nyüzsgő forgataga, a gyerekzsivaly, a felnőttek visszafogott, halk beszélgetése, az aszisztensek, orvosok jövés-menése, irattartót szorongató piros kabátos mentősök téblábolása, számítógépes klaviatúrák neszezése, telefonok csengése, a röntgenberendezések kattogása, az ultrahang vizsgálók hűvös levegője, a terminálok képernyőinek kékes vibrálása. Ez az életem, a munkám. Az UH járóbeteg szakrendelés felé veszem az irányt. Két vizsgáló működik, mindkettő előtt már várakoznak a gyerekek, szüleikkel és kisérőikkel. A kolléganőm már rendel. Érdekes: eléggé sok kollégám nő, jóformán csak doktornőkből áll a kórház orvosi gárdája. Régebben tipikusan férfias szakmának tartották az orvosi hivatást, ma már fordult a kocka: mi vagyunk kisebbségben, persze ezt nem panaszkodásként jegyzem meg. Gyorsan én is megkezdem a rendelést, ami egészen este nyolcig tart. A páciensek vegyesen kisfiúk és kislányok, a csecsemőktől egészen a tinédzser korig. Eléggé vegyes a kor és nem szerinti eloszlás, a vizsgálatok célja viszont általában a belgyógyászati diagnosztika. Akut traumákat ritkán látunk el, kis számban postoperativ sebészeti kontroll vizsgálatok is zajlanak. Komolyan foglalkozom a gondolattal, hogy elkezdek tanulni és újra szakvizsgázom gyermekbelgyógyászatból. Most az általános orvostan diplomám mellett radiológus szakvizsgám van, illetve tanultam oxyológiát kiemelt óraszámban. Jó diagnosztának számítok. A rendelési idő alatt egy gyerek volt aki nagyon megfogott: pici, vékonyka, szőke, nagy barna szemű, hétéves kisfiú. Nagyon barátságos volt, a kérdéseimre világos, okos válaszokat adott, élénk, érdeklődő, csillogó szemekkel. Piros pulcsi és világoskék farmernaci volt rajta, ami aztán lekerült róla. Előttem feküdt egy aranyos Garfieldos alsónaciban és ahogy végignéztem rajta: a vékony combikáin, a falatnyi pociján, gyönyörű köldökén, tenyérnyi mellkasán, a vékony kis kezecskéin – tudtam, hogy a világ legszebb teremtményei a kisfiúk. Ezért vagyok BL, miattuk, értük. Most nem az erotikára és a szexre gondolok. Ha egy kisfiúhoz kedves, figyelmes lehetek, ha adhatok magamból – ami elsősorban óriási szeretet – és ezzel boldoggá tehetem, akkor már elértem a célom, és én is boldog lehetek. Egy kisfiú közelsége is nagyon fontos: ha szólhatok hozzá, ha beszélhetek vele. Már az is adhat annyi energiát, kedvet amivel egész nap ellehetek. A kis szöszikét az urológiai osztályról küldték át. Rákérdeztem és is, és ő pironkodva, suttogva elmondta, – minta óriási titkot osztana meg velem, a barátjával – hogy többször bepisil és fáj, csíp neki vizeléskor, de néha annyira fáj a pocikája és a háta, hogy elpityeredik miatta. A diagnózis pyelitis calculosa, ami nem meglepő, ha valaki egyszál vékony pólóban, mezítláb szaladgál még a hidegben is. Játékosan, de megszidom miatta. Pielográfiát jelölök meg másodlagos vizsgálatként, amit feljegyzek a kórlapjára. Alaposan megvizsgálom a veséit, hólyagját, húgyutait, majd az ultrahangfejet a helyére téve, áttörölgetem a pocakját, az ágyékát és visszahúzom a kisnaciját. Nem kerülte el a szemem és óvatosan a kisfiút figyelmeztetve ellenőrzöm, de a kórlapra a phimosist is feljegyzem. Picit elpirul, de néhány kedves szóval segítek a zavartságán. Pár mondatban elmondom neki és az anyukájának, – aki segít felöltözni a kicsinek – hogy néhány apró kövecske van a veséjében, amik szépen a sorozatos felfázások miatt alakultak ki. Természetes úton nem tudnak ürülni, de valószínüleg élesek és csúcsosak, ezért fáj a kisfiú veséje, amit has- és hátfájásnak érez. Vesemedence átvilágítást fogunk csinálni kontrasztanyaggal, ami a kisfiúnak nagyon mókás lesz, mert szép kéket fog majd pisilni a vizsgálat után. Semmiképen sem a retrogád módszert alkalmazom majd. Nem kell az a ronda ureterkatéter. Nem akarom a kisfiúval megutáltatni a kórházat és az orvosokat. Ha van humánusabb módszer, azt alkalmazzuk. Ha az urológus kolléga ultrahangos kőzúzás mellett dönt, ami fájdalommentes és nem olyan radikális megoldás mint a nephrolithotomia, akkor még kell néhány plusz vizsgálat is. Mindketten megszeppenve hallgatják a tájékoztatásomat; a kissrác lehajtott fejjel toporog, az édesanyja pedig a kezét tördeli: – Veszélyes lesz a vizsgálat? Tudja doktor úr, most váltunk el a férjemmel és Danin kívül nincs senkim. Ha valami baja lesz, akkor én… – nem fejezi be a mondatot. – Kérem, nyugodjon meg! Nem kell tartaniuk tőle! Magam fogom a vizsgálatot elvégezni, ami veszélytelen lesz. Kicsikém, te se félj tőle, nem fog fájni és nem fog sokáig tartani! – nézek le a kisfiúra, aki miután megkértem őket, hogy egyeztessenek időpontot az adminisztrátorral, a vizsgáló ajtajából visszaszalad hozzám és szó nélkül átölel. Én szórakozottan megcirógatom a buksiját és megveregetem a hátát: – Még találkozunk picurkám! Addig is vigyázz magadra! – mosolygok rá. Hát ezek a pillanatok miatt szeretem a kisfiúkat és ezért szeretek BL lenni. Ha őszinte szeretettel és odafigyeléssel fordulok hozzájuk, akkor én is néhány szép, kedves pillanatot kapok cserébe, amik boldoggá tesznek, de így sem pótolják a mérhetetlen gyermek utáni vágyam. Egy saját kisfiút, aki szintén odabújik hozzám és szeretetre, melegségre, törődésre és jó szóra vágyik. Tőlem megkapná és őszintén mondom, én se várnék mást, komolyabb dolgot érte cserébe. Vajon mi lehet Balázskámmal?

Nyolc óra felé jár az idő. Sietősen végzek néhány ultrahang lelet lediktálásával és átfutok néhány röntgen kiértékelést amiket a baleseti sebészeten készítettek. Egyre sűrűbben pillantok az órámra és a gondolataim el-el kalandoznak. A holnapi nap jár a fejemben: a meghallgatásra és az újabb tortúrákra gondolok, amik rám várnak a városházán. Az agyam által festett közeli jövőkép zaklatott és zavaros, a kezdeti idegesség a mellkasomból átkúszik a gyomromba és szorongatni kezdi; zsibbadó, émelygő érzésem van. Lassan kiver a víz és gyöngyözni kezd a homlokom. Más sem hiányzik minthogy megint hasmenésem legyen! Szerencsére a munka befejeződik, holnap szabadnapot vettem ki. A munkatársaim, barátaim sok szerencsét kívánnak. A lépcsőfokokat kettesével szedve átrohanok az intenzív osztályra. Már komolyan besötétedett és lehűlt a levegő. Az udvaron a betonjárda nyálkás bevonata síkosra fagyott és alattomosan a rajta járók lába után kapdos. Én is bukdácsolva jutok el a bejáróig, amit felrántok és bemenekülök a melegbe. Az osztályon viszonylagos nyugalom fogad. Balázshoz sietek. Alszik. Az arcán béke és nyugalom látszik, vonásai kisimultak. Lehuppanok az ágya mellé és óvatosan kezembe veszem a kezecskéjét. Megsimogatom a homlokát, félresimítom a szőkés hajtincseit. Gyönyörködöm a hosszú szempilláiban, vékony arcocskájában. Hirtelen szusszant egyet és kinyitja a szemeit. Azonnal elmosolyodik: – Szia, itt vagy. – Nem tudom, hogy kérdezi vagy állítja-e, ezért bizonytalanul biccentek. – Jól vagy? – kérdezem tőle csendesen. Bólint és elmosolyodik. – Már jobban, hogy itt vagy mellettem. – Megszorítom a kezét és halkan pár szóban elmondom neki, hogy a holnapi napon mit fogok csinálni. Figyelmesen hallgatja a tekintetét a plafon felé emelve, közben szorítja a kezem. Az egyik infúziós palackot bámulja, szemei meg-meg rebbennek és lassan lecsukódnak. Megint elalszik. Csendben üldögélek az ágya mellett, de én is elszunnyadok. Tagjaim ólmossá válnak, a pittyegések összemosódnak és elhalnak. Lecsuklik a fejem és én is elalszom Balázs mellett. Arra riadok fel, hogy valaki megérinti a vállam. Egy nővér az, aki pár szóval diszkréten egy félbehajtott recept lapot csúsztat a kezembe. Kinyitom és olvasni kezdem, bár kicsit még kótyagos vagyok: “Szia! Lejárt az ügyeleti időm, ha hazaértél, kérlek hívj fel! Én is otthon leszek. Feltétlen hívj! Csókol: Andrea”. Zavartan a zsebembe csúsztatom a levélkét és az órámra pislantok: nemsokára tíz lesz. Balázs mélyen alszik. Csendesen felkelek és egy lágy puszit adok a homlokára és megsimogatom. Fél órával később a kocsimból hívom Anderát. Első csöngésre felveszi. Nem beszélünk sokat, csak jószerencsét kíván a holnapi naphoz és felajánlja a segítségét amit immár sokadszor tesz meg. Megesket, hogy azonnal hívom, ha bármit megtudok és bármi is lesz a tárgyalás végeredménye. Elbúcsúzunk. Andrea segített a legtöbbet és jelesre vizsgázott emberségből és önzetlenségből, szeretetből. Ahogyan rá gondolok, párás lesz a szemem és egy bizsergő, izgalmas érzés járja át a testem. Beleszerettem volna? …

Szórakozottan bámulok ki melankolikusan töprengve az autó ablakán. Még csak november vége felé járunk, de a Nagykörúton már felfedezni vélem a közelgő karácsony hírnökeit: ünnepi dekorációkat, télapó figurákat. Vajon milyen karácsonyunk lesz? Nagyot sóhajtok és rettenetes hiányérzetem támad. Ezt az érzést sajnos már jól ismerem, amióta Balázs nincs mellettem. Annyira megszerettem, hogy hihetetlen fájdalmat okoz a hiánya. Amikor elvitték, azt hittem megbolondulok a mérhetetlen fájdalomtól, amit a lelkemre mázsás súlyként nehezedő üresség okozott. A kilátástalanság – ami a gyerekért folytatott szélmalomharccal járt – még tovább fokozta a fájdalmam. A holnapi nappal teszünk pontot az ügy végére, a több hete, hónapja zajló tárgyalásokra, meghallgatásokra, helyszíni szemlékre. A gyámhivatal munkatársai többször is jártak nálam: megnézték a lakást, Balázs leendő szobáját. Elbeszélgettek a kollégáimmal, sőt néhány szomszédommal is – amit különösen megalázónak tartok. Aznap néhány munkatársam félrevont a kórházi folyosón és hüledezve, suttogva, csodálkozva mesélte, panaszolta, hogy rólam faggatták őket. Nem győztem elnézést kérni, de kivétel nélkül az összes kolléga támogatásáról biztosított. Sajnálom, hogy őket is belerángattam az ügybe. A pécsi ügyvéd jó barátom megkért, hogy nevezzek meg egy olyan embert – barátot és kollégát – aki őszintén és meggyőződéssel ki tud állni mellettem, és bármikor számíthatok a támogatására. Természetesen Andreát javasoltam, aki azonnal mellém állt és segített. Őt többször meghallgatták és kikérdezték rólam, de önzetlen és nagyvonalú volt. Gondolataim annyira lefoglalnak, hogy nem is veszem észre: haza értem. A lakásba érve ledobom a kulcsaim az előszoba szekrényre, és megszabadulok a ruháimtól. A zuhany alatt állva megpróbálok a holnapi napra koncentrálni. Reggel korán kell kelnem, a napot a Déli pályaudvaron kezdem, mert oda érkezik az ügyvédem – volt kollégista szobatársam – Intercity vonata. Ezután a napot a terézvárosi önkormányzatnál fogjuk tölteni. Ha pozitív lesz a válasz, akkor egy kis ünneplés után találkozunk Andreával, majd Balázzsal a kórházban. Ha negatív lesz – amire gondolni sem merek – akkor fellebbezni fogunk és keresetet nyújtunk be a bíróságon. Ekkor a nap nagy részét jogi csűrcsavarással töltjük el és átgondoljuk, hogyan mentsük ki Balázst az állami gondviselésből. Miközben gondolkodom, lassan végzek a tusolással és összekészítem a ruháim. Az öltönyhöz kiválasztok egy elegáns nyakkendőt és egy inget, amit gondosan kivasalok. Igazság szerint sportosan szeretek öltözködni, de itt elengedhetetlen lesz az elegáns megjelenés, ami kedvezően hathat a tárgyalás során. Vasalni szeretek a legkevésbé, mindig megpróbálom eltusolni az ügyet, de most kivételt teszek. Kicsit ügyetlenkedek a vasalódeszkával, de azért siker koronázza az ügyetlenkedésem. Andrea már többször felajánlotta a mosás és vasalás lehetőségét nála, de elutasítottam vigyázva azért, hogy meg ne bántsam. A hálószobában álló öreg vekkerre sandítok: éjfél felé jár az idő. Le kell feküdnöm, mert a holnapi napra minden erőmre szükség lesz. Nem is sejtem, hogy mennyire…

Az éjszaka nehezen és lassan telik. Forgolódok az ágyamban, magam köré csavarva a takaróm és hurkásra gyűrve a lepedőm, ami kellemetlenül nyomja a hátam. Több órányi szenvedés után úgy döntök, hogy feladom. Felkelek és izzadtan, csapzottan kibotorkálok a fürdőszobába. A tus alatt hosszú percekig folyatom magamra a vizet és megpróbálok semmire sem gondolni. Igyekszem nyugodtnak maradni. A fürdőből kilépve Balázs szobája mellett megyek el, de hirtelen benyitok. A szobában mindennek új illata van, ami semmihez sem fogható – talán olyan, amikor kisgyerekként nyár végén megkaptuk szüleinktől az új iskolatáskát tolltartóval – benne új, hegyes színes ceruzákkal -, az új, ropogós papírba csomagolt könyvekkel, füzetekkel, amivel kisdiákként vegyes érzelmekkel léptük át a kitakarított, frissen festett iskola akkor még hatalmasnak tűnő kapuját. Önkéntelenül is elmosolyodok a régi emlékekre gondolva, de azonnal le is lombozódok, ahogyan végigpillantok a szobán: üresen árválkodik a kis lakója nélkül. Felkattintom a kis éjjeli lámpát, aminek ernyőjén egy mackó nevet és integet, mint az a maci, aki Balázs kis alsójára volt hímezve, és akivel jó barátságot kötöttem. Óvatosan leülök az ágyacska szélére, és persze Balázsra gondolok. Hol van az én kicsikém? Miért nincs velem? – megborzongok. – Mi lesz, ha? – a kérdést nem fejezem be. Nem merem. Nem merek belegondolni. Nem történhet meg az, amitől a legjobban félek! Nem veszíthetem el. Hirtelen felállok és kimegyek a szobából, nem szabad elkeserednem és nem szabad idegesnek lennem. A konyhában főzök magamnak egy erős kávét és készítek néhány szelet pirítóst vajjal és eper dzsemmel. Átfutom a menetrendet, az IC kilenckor van a pályaudvaron. A mikró órájára pislantok: hét óra múlt. Hirtelen telefoncsengésre kapom fel a fejem. Az ágyam mellől elveszem a telefont. Andrea az. Érdeklődik. – Eléggé rosszul aludtam, kész kínszenvedés volt. – Nem, nem tudom, mióta vagyok fent. – Ne aggódj, nagyjából jól vagyok. Kicsit idegesen. – Kilenckor. – Nem, nem jövünk haza. Azonnal az Eötvös utcába megyünk, és tízkor összeülünk. – Persze, azonnal felhívlak, mihelyt tudok már valamit! – Igen, én is téged! Aranyos vagy! Szia! – mosolyogva teszem le a telefont. Andrea akkor is képes életerőt lehelni belém, vagy mosolyra húzni a szám, ha éppen nagyon magam alatt vagyok. Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküle. Ő igazi barát, aki tényleg az ember mellett áll jóban-rosszban. Sokat gondolkodtam rajta, de ez a barátság lassan már nemcsak egy sima barátság. Néha azaz érzésem, hogy Andreával nagyon jó társak lennénk. Miközben ezeken gondolkodom, lassan öltözködni kezdek. Az előszoba tükrében jól megnézem magam. A velem farkasszemet néző fickónak fancsali grimaszt vágok. Kétségesetten néz vissza rám. Nyolc óra után lassan elindulok a Krisztina körút felé. Megkezdődik a nap…

Az út a Délitől simán zajlik, bár komoly ízelítőt kapunk a főváros hömpölygő forgalmából, a reggeli autóáradatból. A Moszkva tér felé igyekszem, majd a Margit körúton, át a Margit hídon a Szent István körútra. Onnan még egy kicsit kell mennünk és a Podmaniczky felől közelítem meg az Eötvös utcát. Az úton egyeztetjük a teendőinket és elképzeléseinket, gondolatainkat. A barátomra bízom magam, hiszen ő a profi családügyi jogász. Szóbakerülnek a régi egyetemi éveink alatt átélt koleszos élményeink is, el-el nevetjük, mosolyogjuk magunkat, egy-egy felelevenített szép emlék hatására. Amikor a Margit hídon hajtok át, a Margit-szigeti lejárónál hirtelen megjegyzem: – Ide járt edzésre. Nagyon jól úszik. Versenyezni is szokott. – beharapom az alsó ajkam és percekig nem tudok megszólalni. András jobbjával megszorítja a karom és nyugtat: – Hé, látni fogod még, sokszor viheted edzésre és versenyekre! – felém fordul – Már nagyon kiváncsi vagyok arra a kisfiúra, aki ennyire rabul ejtett! – Ő nem tudja, hogy BL vagyok. Nagyon rossz érzés, hogy nem voltam hozzá teljesen őszinte és nem mondtam el a teljes igazságot. Reménykedem, hogy erre nem kell sort kerítenem, de ha meg kell tennem akkor nem fog érte megutálni. Nagyon rendes, becsületes, jóravaló ember. Fiatalként, diákként mindketten tele voltunk bizonyítási vággyal és egy jobb sorsot szerettünk volna magunknak, mint amilyen szüleinknek adatott. Az ő szülei is kétkezi, egyszeri munkásemberek voltak, akik becsülettel és szeretettel nevelték gyerekeiket, hamár anyagi jólétet nem tudtak nekik a szerény fizetésekből biztosítani. Andrásnak is – mint nekem – tehettséget adott a jóisten amit mindketten kihasználtunk és egyetemre mentünk tanulni. Ő jogot tanult, én pedig orvos lettem. A kollégiumban szobatársak lettünk és barátok is, mivel azonos háttérrel, hasonló kistelepülésekről, faluról származtunk. Andrásnak van egy nagyon jó tulajdonsága, hogy nem tesz fel tapintatlan, felesleges kérdéseket. Most sem firtatta, hogy miért akarom ezt a kisfiút és miért egyedül akarom nevelni, hol a nő az életemből. Bár tudja, hogy Andreával jó a viszonyom. Elveszem a tekintetem az útról és belenézek a barátságosan csillogó, barna szemeibe: – Andris, én nagyon szeretnék erről a kissrácról gondoskodni, ez minden vágyam; ő is ezt akarja. Bízik bennem és számít rám. András bólint: – Megkaptam a jelentést én is, amit a kórház mentálhygéniai centruma és a rendőrség gyermekpszichológusai készítettek, de csatoltak hozzá belgyógyászati látleletet is. – Elhúzom a szám és dühödt erővel markolom a kormányt: Andrea említette, hogy tegnap jártak Balázsnál a centrumtól és beszélgettek a kisfiúval. “– Ohh, szegénykém!” – gondolom. András folytatja: – Ezzel elég nagy előnyre tettünk szert, mert gyakorlatilag bizonyítani tudjuk, hogy rosszak a körülmények egy állami otthonban és nagy hibát követtek el, hogy bedugták egy ilyen helyre, aminek majdnem halálos lett a következménye. – Ahh, ne is mondd! – fújom ki hangosan a levegőt és Ági nénire gondolok, ahogyan a lakásomban intézkedett. Legszivesebben a fogaim csikorgatnám dühömben. Némi elégtétellel tölt el, hogy a boszorkányt később lapátra tették. – Ne haragudj, hogy ezt mondom, mert nagyon szívtelennek tűnhet, – de sajnos a jog márcsak ilyen – az erőszak és az öngyilkossági kísérlet a mi szempontunkból hasznunkra fog válni. – folytatja András. Bólintok és nem haragszom, hiszen nekem is eszembe jutott már korábban. – Ne aggódj, Balázs hozzád fog kerülni és gondoskodhatsz róla, együtt lehettek! “– Nagyon remélem, hogy igazad van és így lesz!” – gondolom elkeseredetten…

A terézvárosi Polgármesteri Hivatal egy négyemeletes, eklektikus stílusú, barnás mész- és homokkő falú épület, ami inkább már piszkosszürke szinű a kosztól és a szmogtól. Fehér ablakai az alsó szinten rácsosak, a főbejárat felett zászlókat lenget a hideg, északi szél. Ahogyan kiszállunk az autóból, néhány esőcseppel kevert hópihe vágódik az arcunkba. A lelkiállapotom olyan mint az időjárás: szürke és borús. Fázósan, borzongva húzom össze magamon a kabátom. Tulajdonképpen a hivatal nincs is messze a lakásomtól, egy húsz-huszonöt perces sétával akár már otthon is lehetnék, de most nem mehetek haza: harcolnom kell Balázsért. Belépünk. A harmadik emeletet vesszük célba, ahol a Humánszolgáltatási főosztály székel a Gyámhivatallal és a Szociális és gyermekvédelmi osztállyal. Várnunk kell. Az órámra pislantok: nemsokára tíz óra lesz. Idegesen toporgok András mellett a folyosón. Úgyérzem magam, mint a vizsgáim előtt, amikor a hallgató társaimmal, csoport társaimmal arra vártunk, hogy szólítsanak a vizsgákra. Az idegesítő várakozást, vizsgadrukkot nem lehet megszokni. Tízkor elkezdődik. Kellemesen, de csalódnom kell: a légkör oldott és kötetlen hangulatú. Inkább beszélgetünk Balázs jövőjéről, arról, hogy mit szeretnék és mik az elképzeléseim. Sorra vesszük az álláspontjainkat, mindenki elmondja a véleményét, gondolatait. A hivatal az elvárásait és a vizsgálatok, interjúk, szemlék végeredményeit és az ezekből fakadó következtetéseket. András segít a jogi formulákban és a jogszabályok értelmezésében, néha persze jogi viták is kitörnek, de sikerül kompromisszumokat kötni. Tulajdonképpen mindannyian Balázs érdekeit tartjuk szemelőtt és a jövőjét tartjuk fontosnak. A teremben U alakban foglalunk helyet, többen vagyunk: gyámügyisek, gyermekvédelmisek, egy képviselő a rendőrségtől, egy gyermekpszichológus. Kávéval és ásványvízzel kínálnak. A tárgyalás eléggé hosszan tart és a könnyed légkör ellenére véresen komoly: egy kisfiú sorsáról döntenek olyan emberek, akik többsége nem is látta a gyereket. Az a legszomorúbb az egészben, hogy őt magát nem hallgatják meg közvetlenül, nem kérdezik meg, hogy mit szeretne és mit gondol erről az egészről. Három órával később befejezzük a megbeszélést; a határozatot postán fogom hivatalosan kézhez kapni. Felszabadult vagyok és örülök. Sikerült! Jelenleg kifognak nevezni egy kedves hölgyet a hivatalból Balázs gyámjául. Én leszek a nevelőszülője és vagyonkezelő egyben. Hivatalosan vagyoni leltárt kell készítenünk, mert minden Balázsé lesz, de jelenleg még kiskorú. Mivel örökbe szeretném fogadni, ezért meg kell állapítaniuk az alkalmasságom. Szóbakerült a tartós nevelésbe vétel is, mivel csak hat év van vissza a nagykorúságáig. Részt kell vennem egy nevelőszülő képzésben is, mivel nem vagyok hivatalosan az. A tanfolyamot a Heim Pál Mentálhygéniai Centrumán keresztül a Fehér Kereszt Gyermekvédő Alapítvány tanfolyamán kell elvégeznem. Már holnap jelentkeznem kell náluk, de a lényeg, hogy Balázst hazavihetem. Még nincs teljesen lezárva az ügy, de már ez is nagy előrelépés és siker. András szerint innen már simán fog menni minden, csak idő kérdése az ügy végleges és sikeres lezárása. Nagyon hálás vagyok neki, és könnyes szemmel ölelgetem örömömben. Az épületből kilépve zimankós, hideg idő köszönt bennünket. Éppen belecsöppenünk egy kiadós hózáporba. Szórakozottan kerülgetem a járdaszélen heverő fagyott kutyapiszkokat, ahogyan András mellett az autóhoz sietünk. Felinvitálom a lakásomba, hogy egy kicsit fel tudja magát frissíteni. Hirtelen gondolok egyet és úgyhatározok, hogy felhívom Andreát és meghívom őket ebédelni, egy picit ünnepelni – igaz már lassan három óra lesz. András szeretné személyesen megismerni Balázst. Én is látni szeretném, így természetesen azonnal, boldogan beleegyezem…

András elismerően csettint miután körülnézett a lakásban. Különösen tetszik neki az új gyerekszoba és a konyha, modern berendezésével. A lakásra valóban nem lehet panaszom, amióta rendszeresen jártak ellenőrzésre a hivatalból; állandóan szép rend és tisztaság van, – persze előtte sem evett meg a kosz – ahogyan mondani szokás. A nagyobb szobában, ami nappali és hálószoba is egyben, leültetem és készítek neki néhány szendvicset, amit elmajszolgat, amíg én Andreát hívom. Pár szóban elmondom neki a történteket és megkérem, hogy jöjjön velünk ebédelni. Kicsit fáradt, mert egész délelőtt a műtőben volt, de örömmel beleegyezik, de egy kis haladékot kér, hogy rendbe szedhesse magát. Már lejárt a munkaideje és éppen hazaindult, így az időzítésem tökéletes: nem is kell olyan soká várni rá, bő húsz percen belül megérkezik. Mivel személyesen nem találkoztak még, így bemutatom őket egymásnak. Kezet fognak és megölelik egymást. Andrea azonnal leveszi lábáról Andrást, bájával és kedvességével. Elegáns de rendkívül nőies kosztüm és fehér blúz van rajta. Fényes, barna haját laza kontyba tűzte fel. Diszkrét sminket visel, és szolid parfümillat lengi körül. Élvezettel szívom magamba frissen mosott hajának üde illatát, ahogyan hosszan magamhoz ölelem. András mindent megtesz azért, hogy elvarázsolja Andreát, persze nem rámenősen, inkább amolyan kölykösen. Még az sem zavarja, hogy saját ujján ott fénylik a jegyűrűje. Andrea inkább velem foglalkozik – anélkül, hogy ezt éreztetné Andrással, vagy esetleg megbántaná. A Liszt Ferenc térre invitálom őket. Ez a tér a belváros legfelkapottabb részén található, az Andrássy úton az Oktogon közvetlen közelében. Innen átlátni a Jókai térre, ahonnan nem messze lakom. Andreával már sokszor jártunk erre, és a környéken is. Egymást érik az elegáns éttermek, sörözők, kávéházak, klubok. Most a Barokko-t választom és odahívom őket. Ez egy nagyon elegáns és hangulatos étterem és kávézó, amihez egy music club is tartozik – mindez három szinten. A környezet első osztályú, ahol kellemes a zene és trendi a design. Az étterem rendkívül harmonikus színvilágú: lágy pasztellszínek jellemzik a vajszíntől a meleg barna és vörös színekig. Rendkívül tetszenek a nagy, drapp plüsspárnák és a berendezés: az érdekes faldíszek és a fényesen csillogó állólámpák. Távolkeleti, délamerikai és európai ételkülönlegességeket kínálnak, ezekből válogatunk és rendelünk. Beszélgetünk a munkáról, a fővárosi és vidéki életről, az egyetemi éveinkről és persze a fő téma Balázs természetesen. Róla beszélgetünk a legtöbbet. Szeretnék majd neki egy utószülinapos vacsorát tartani, mert nagyon bánt, hogy pont aznap jöttek érte hozzám. Még mindig felzaklatnak a vele történt események, de rettentően örülök, hogy végre lassan-lassan jól alakulnak a dolgok – igazán ráfért már. A kései ebéd befejeztével lassan elsétálunk a Jókai tér irányába, ahol parkolunk az autóinkkal. Andreát most én beszélem rá, hogy jöjjön a kocsimmal. Beülünk a kis Peugeuot-ba és a kórház felé vesszük az irányt. Már alig várom, hogy láthassam Balázst…

Lassan araszolva jutunk el az Üllői útig és onnan a Delej utcába, a kórház parkolójáig. Csak késő délután van még, de már határozottan sötétedik és az időjárás sem kedvező: nagyon lehűlt a levegő, a hőmérséklet fagypont körüli értéket mutat a kocsi kijelzőjén. Az útszéli lámpák fénysugarai tükörképként csillognak vissza az aszfaltra fagyott pára jeges hártyáján. A kezdetben lassan szállingózó hó határozottan esni kezd. Gyorsan kiszállunk az autóból, és szapora léptekkel bemegyünk az épületbe. Andrást lenyűgözi a kórház nagysága és nyüzsgő forgataga, annak ellenére, hogy délután hatfelé jár az idő. Az A-épületben vagyunk, ez a központi szárny. Én is itt dolgozom, de most az ötödik emeletre liftezünk fel. A belgyógyászat-toxikológia nem tartozik a legforgalmasabb osztályok közé, de nagyon fontos szerepe van: sok gyerek ide kerül mérgezésekkel – az egész országból. Az itt dolgozó orvosok – akik mindegyike doktornő – járóbetegeket is ellátnak. A gyerekeket kettő és négyágyas szobákban helyezik el. Az osztály nagyon otthonos és barátságos, családias. Andrea megy elöl, ő ismeri már a járást – délelőtt a segítségével hozták át Balázst az intenzívről. A kórterem nagyon kicsi, de kellemes és meleg hangulatot áraszt a falakra festett rajzfilm figurákkal, narancssárga függönyökkel, néhány zöld növénnyel. Az ágyak mellett éjjeli szekrények, Balázs ágya végén rácsra akasztva a kórlapja. A szekrényen egy kancsó tea, pohár, papírzsepi, banán és pár szem narancs. A kisfiú az ágyban fekve egy autós magazint lapozgat. Vékonyka testén egy kórházi, hátulkötős hálóing van, alatta nincs semmi. Ahogyan meglát bennünket, szégyenlősen állig húzza a takaróját. Felcsillannak a szemei, amikor rám néz, de megszeppen Andrástól, illetve zavarba jön az alkalmi öltözetünk – öltönyök, nyakkendők, kosztüm – láttán. Szegényke nem tudja, hogy majd örülni fog-e vagy sírni. Beljebb lépünk és köszönünk neki. Nekem sziát köszön, a többieknek csókolómot rebeg. Idegesen összekulcsolja a kezeit a takaróján, szürkéskék szemecskéiben ijedtség tükröződik. Szeretettel rámosolygok, és az ágy szélére ülök, a kezei után nyúlok. – Hogy érzed magad? Minden rendben van kicsikém? – kérdezem tőle és megsimogatom az arcocskáját. Nagyon vékony, remegő hangon megszólal: – Jól vagyok, csak kicsit fáj a fejem és szédülök. Ijedten nézi Andrást és Andreát, majd halkan elpityeredik. A kézfejecskéjével törölgeti szeméből a könnyeket. – Miért sírsz Balázskám? – ölelem át. – Ugye nem sikerült? Vissza kell mennem? Én nem akarok oda visszamenni! Magamhoz szorítom: – Kérlek, ne félj és ne sírj! Megsimogatom a buksi fejecskéjét. – Sikerült! Velem maradhatsz, és nem fog elvinni senki ezután! – rámosolygok és egy hatalmas könnycseppet törlök le az arcáról. Percekig csak pislog rám, mint aki nem értette meg amit mondanak neki, de aztán egy nagyot sóhajt és halványan elmosolyodik, de újra sírni kezd. Érzem, hogy ezek már felszabadultabb, amolyan örömkönnyek. Pár perc múlva megnyugszik, de még egy kicsit szipog…

András felé mutatok: – Balázska, ő András bácsi. Ő az, akiről már meséltem neked, ő jött Pécsről és neki köszönhetjük, hogy együtt lehetünk. Itt van Andrea néni is, aki szintén rengeteget segített nekünk. – Andrea, aki eddig szerényen félrehúzódott Balázs mellé lép. A kisfiú átöleli és megpuszilják egymást. – Szia kispocok! – szorítja meg Andrea a kisfiú kezét. Balázs örömmel és hálásan néz rá, mintha a rég nem látott anyukáját látná újra. Nagyon örülök mert úgytűnik, hogy igazán megkedvelték egymást, – de legalábbis Balázs rájött, hogy Andrea jóember és nem kell tőle tartania. Átölelem mindkettejüket és hosszú percekig csak élvezzük egymás közelségét és melegségét. Mióta vágytam erre a pillanatra! Azokat ölelhetem, akiket igazán szeretek. Szegény Andrásról meg is feledkezünk, aki csak álldogál zavartan, majd megköszörüli a torkát, és halkan megszólal: – Nem akarok zavarni, de én is itt vagyok ám! – ezzel kényszeredetten halkan felnevet. – Na gyere ide, te lókötő! – fordulok hozzá és őt is az ágyra rántom és bevonom az ölelésbe. Már négyen örülünk egymásnak. Miután kiölelkeztük magunkat, Balázs megint felemeli a két kis karját és felém nyújtogatja. A bal kézfeje még mindig be van kötve és a vénás kanül csatlakozója kandikál ki alóla. Újra megöleljük egymást, de már csak mi ketten. Megpuszilgat, és hozzám bújik. Ahogyan átölelem, érzem a teste melegét, a vékony kis derekát a tenyereim alatt, érzem ahogyan a nyakam csiklandozza az orrából kiáramló langyos levegő. Kicsit hátrahúzódok és belenézek a szürke szemeibe. – Nagyon szeretlek, és soha nem hagylak el! – suttogom a fülébe. Nem szól semmit, csak egyet nyikkan, mint aki sírni készül, de nem sír. Magához ránt, és hozzám simul. Ölel, de olyan erősen, hogy szinte megfújt. Hirtelen belepuszil a fülembe, így az csöngeni kezd. Hátrahajol, hogy lássa a hatást és elneveti magát. A szemei csibészesen csillognak. Igen, ez ő! Visszakaptam Balázst! Ezután András vált vele pár szót. Kezdetben eléggé visszafogottan fogadja a kisfiú, de hamar megtalálják a közös hangot. Jóízűen beszélgetnek egy kicsit. Amíg ők András ötletére kórházi teával műanyag bögréből pertut isznak, addig mi Andreával gyorsan átnézzük a kórlapot és a ráírt feljegyzéseket. Pár szót váltunk az egyik osztályos doktornővel, aki Balázst kezeli. Pár nap múlva hazamehet. Viccesen úgy fogalmaz, hogy a Télapó meghozza nekem a kisfiút; – természetesen ő is tisztában van azzal, hogy mit álltam ki Balázsért. Többször kávéztunk már a kórházi büfében vele is. Andreával megköszönjük neki a segítséget és visszamegyünk a kórterembe, szerencsére jókor, mert András éppen párnacsatázni készül Balázzsal. Gyorsan lebeszélem őket tervükről, mert mégiscsak ez egy kórház! András mindíg is mókamester volt. Balázs kipirulva hanyatlik vissza az ágyára. Gondosan betakargatom, nehogy megfázzon. András hirtelen az órájára pillant, és dermedten látja, hogy hét óra múlt – nemsokára indul a vonata, ideje lenne indulnunk a pályaudvarra. Elbúcsúzunk Balázskától, aki szomorúan veszi tudomásul, hogy itt kell hagynunk. Megígérem neki, hogy fel fogom hívni az ágya mellé szerelt telefonon, ami közvetlen hívószámmal hívható. Hosszan integetünk neki kifelé menet és a Déli pályaudvar felé indulunk…

Útközben a kisfiúról beszélgetünk. András el van ragadtatva tőle, nagyon aranyosnak és értelmes gyereknek találja. Őt magát is magával ragadta Balázs kisfiús bája: a nagy szürkéskék szemei, a kis szeplőcskéi a nózija mellett, vékony arcocskája, arányos, izmos teste. András természetesen heteró férfi, van egy csinos felesége és egy hétéves kisfia. Kiegyensúlyozott házasságban él. Annak ellenére, hogy köze sincs a BL-séghez, mégis megfogta Balázs természetes szépsége, mert ő is fogékony a szépre, a gyermeki bájra. Balázs rendkívül helyes kisfiú, szerintem kivétel nélkül megakad mindenkinek a szeme egy szép gyereken, így rajta is. A hóesés elállt, így András kényelmesen vonatra tud szállni. Még időben értünk a vonathoz, de nem kell sokat várni az indulásáig. Szerencsére jegyváltással nem kell foglalkozni, azt már érkezésekor reggel megtettük. A peronon elbúcsúzunk egymástól, rettentően hálás vagyok neki a segítségért amit nyújtott. Telefonon fogjuk a kapcsolatot tartani. Miközben kigördül az IC szerelvénye, integetünk egymásnak az ablakon keresztül. Az órámra pillantok: nemsokára nyolc óra lesz. Andrea fázósan belémkarol és a kocsihoz sietünk; ha igyekszünk, akkor még nyitva találunk pár boltot valamelyik bevásárló központban. Ahogyan indítok, jobb ötletem támad: menjünk Budaörsre, az Auchan-be! Az út nem is olyan hosszú a Délitől, az Alkotás út kapásból a Budaörsi útra vezet. A nagyáruház még tele van emberekkel és mint mindíg kellemesen barátságos és színes. Általában hétvégente itt szoktam vásárolni. Megkértem Andreát, hogy segítsen kiválasztani pár ruhát Balázsnak. Csak a legszükségesebbeket vesszük meg, mert nincs túl sok pénzem, illetve a kisfiúval magunknak kellene intézzük a bevásárlásokat. Nem akarok olyan holmit venni, ami esetleg nem tetszene neki. Ha kiengedik a kórházból, akkor úgyis el kell mennünk a régi otthonába és össze kell válogatnunk azokat a dolgokat, amikre szüksége lesz nálam. Néhány alsónadrágot, pólót, zoknit, két inget és egy kis farmert választunk ki. Andrea lebeszél a cipő vásárlásról, mert nem tudjuk a pontos méretet, illetve amikor levetkőztették az intenzíven, úgy emlékszik, hogy rendes, szép cipője volt. Valószinüleg a sajátja lehetett. Szerencsére észbekapok és gyorsan veszünk neki még egy helyes, kék pizsamát is. Andrea is kihasználja az alkalmat és ő is vesz magának néhány dolgot a hűtőjébe. Én is veszek pár frissen sütött sajtos pogácsát, mert ilyen finomat csak itt lehet kapni – ezt soha nem hagyom ki. A visszautat gyorsan tesszük meg, a körutak kiürültek, a közlekedés fellazult. Sikerül közvetlenül Andrea Swiftje mögé parkolnom. Átpakolom az élelmiszereket a csomagtartójába. Mindketten fáradtak vagyunk és holnap dolgozunk. Búcsúzkodunk. – Andrea, én szeretném neked megköszönni azt a hatalmas segítséget amit adtál nekünk. Nem is tudom, hogyan fogom neked meghálálni… – folytatnám, de a számra teszi a kezét. – Kérlek, ne folytasd! Nem kell! – közelebb húzódik és hozzám bújik. Átölelem. Megcsókol. Hosszan és mélyen. Ez már nem puszi volt. Én is visszacsókolom, de picit visszafogottabban. Nem tudok megszólalni és azt hiszem el is pirulok. – Nagyon szeretlek benneteket! – suttogja, majd beszáll a kocsijába és mosolyogva int egyet. Visszaintek én is és zavartan az autó után bámulok. Zavartságom fokozódik amikor megérzem ágyékomban a fokozódó, feszülő lüktetést. Megkivántam Andreát…

Folytatása következik…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s