Stories in Hungarian – Balázs Története – második rész

A késõ októberi langy meleget zimankós, harapós novemberi idõ váltotta fel. Több mint három hete, hogy Balázst elszakították tõlem. A napjaim telefonálgatásokkal, ügyintézesekkel telnek, természetesen a munkám mellett. Mindenhol nehézségekbe ütközöm, a bürokrácia és a jog útvesztõi állandóan láthatatlan falakat emelnek elém. Többször voltam már meghallgatáson és több kérvényt is benyújtottam, hogy Balázst magamhoz vehessem. Miután elvitték tõlem, hétfõn azonnal bementem a gyámhivatalba és segítséget kértem. Nagyon segítõkészek voltak, mivel elõtte a kórházban beszéltem az egyik jó ismerõsömmel, kollégájukkal – akivel sok gyermekbántalmazási ügyben dolgoztunk együtt. A hölgy megígérte, hogy beszél az érdekemben a szakszolgálattal is. Amikor elmeséltem a zöld ruhás nõ ténykedését, nem akart hinni a fülének. A probléma az volt, hogy Balázs ellógott elõlük, amikor a mamája kórházba került. Kõröztették a gyereket. A nénivel nem tudtam beszélni az unokájáról, pedig nagyon szerettem volna megbeszélni vele Balázs ügyét és tájékoztatni az eseményekrõl. Egy utolsó stádiumban lévõ daganatos idõs emberrel, akinek jóformán nincsenek tiszta pillanatai, lehetetlen beszélni. Megkértem az ott dolgozó barátom, hogy azonnal telefonáljon, ha mégis beszélni tudnék vele. A volt évfolyamtársam hívott is, de csak azért, hogy közölje a halálhírét. A temetés ügyintézését is a nyakamba vettem. Kollégáim aggódnak értem, mert a sok stressz, az állandó rohanás és idegeskedés miatt három hét alatt tíz kilót fogytam. Éjjel-nappal hajtok, hogy Balázs végre mellettem lehessen. Eddig kétszer beszéltem vele telefonon. Többet nem engedték. Utolsó alkalommal éppen a kórházban voltam, amikor sikerült elcsípnem. Alig ismertem meg a hangját. Nagyon sírt és azt hajtogatta, hogy nem bírja már sokáig. Szörnyû volt hallani. Az a beszélgetés még keményebb harcra ösztönöz. Felhívtam egy pécsi ügyvéd barátom – volt kollégiumi szobatársam – és jogi képviseletet, tanácsokat kértem tõle. Õ is segít. Az ügy jól halad, de több idõ kell hozzá. Ha Balázs síró, könyörgõ hangjára gondolok, akkor az idõbõl van a legkevesebb… Gondolataimból éles autókürtölés, és egy hatalmas, mellettem elhaladó kamion robaja ráz fel. Idegesen dobolok az ujjaimmal a kocsi volánján. A közlekedési lámpa még mindíg pirosat mutat. A Népligettõl igyekezek kifelé, a Lurdy-ház melletti Praktikerbe vásárolni. Kipillantok a szélvédõn, de elõtte néhány gyors mozdulattal áttörlöm egy puha kendõvel. Megint párásodik. Az eget kémlelve egy fintorral nyugtázom, hogy testes hasú, komor, sötétszürke felhõk gyülekeznek, kiadós hóeséssel fegyegetõzve. Nem sok jót igérnek. Ha végeztem a bevásárlással, a Gyáli úton el akarok menni a József Attila lakótelepig, mert ott lakott Balázs a nagymamájával. Oda költöztek a tragédia után. El szeretnék menni a házuk elõtt, legalább ezzel is picit közel érezhetem magamhoz. Az Ecseri úton keresztül könnyen eljutok az Üllõi úti munkahelyemhez dolgozni. Mostanában inkább éjszakai ügyeleteket, és az OMSZ-nél is esti vagy hétvégi szolgálatot vállalok, hogy napközben Balázs ügyeit tudjam intézni. A lakásom kicsit átalakítottam, mert másfél szobából gyakorlatilag csak egyet használtam. A kis félszoba eddig amolyan raktár funkciót látott el. Most felújítom, néhány barátom és kollégám segít benne. Citromsárga, vastag padlószõnyeget tettünk le, amit kedvezményesen vettem meg. A falakat ketten, egy ügyeskezû röntgenasszisztens sráccal letapétáztuk és tojáshéj színüre festettük. Majd visszasegítem neki, ha a kislánya szobáját kell elkészíteni. Az ablakon – amit szintén újrafestettem – narancssárga függönyök lógnak, pici kék autós mintával. Hétvégén, a budaörsi bevásárlás alkalmával átmentem az Ikeába, és kiválasztottam egy nagyon klassz gyerekbútort is. Szép, lakkozott fenyõfa garnítúrát: szekrényt, könyvespolcot, kis íróasztalt, és egy ágyacskát kék ágynemûvel. Még néhány apróság hiányzik: új villanykapcsoló, konnektorok, mennyezeti lámpa, egy kis lámpa az íróasztalra, és hozzá egy kék huzatú, kis gördíthetõ szék. Ezekért igyekszem a Praktikerbe. Azért erre esett a választásom, mert közel van a munkahelyemhez. Ha Balázs meglátja majd a szobáját, nagyon boldog lesz…

Emberileg nagyon sok segítséget kapok az egyik anaesthesiológus kolléganőmtől, akivel igen jó viszonyban vagyok. Néhányszor elmentünk vacsorázni, kiöntöttem neki a szívem és jókat dumáltunk. Vele a munkánk során ismerkedtem meg, mivel komolyabb radiológiai vizsgálatokat vagy narkózisban, vagy szedetatív állapotban végzünk a gyerekeken. Az évek során összebarátkoztunk és ma már az egyik legjobb barátom, aki mindent tud rólam. Gondolataimból a mobilom csörgése ráz fel. A Nokia kijelzőjén felvillanó név láttán önkéntelenül elmosolyodok. Pont rá gondoltam. Felveszem. – Mi újság, Andreám? Még van két órám a kezdésig – hirtelen elhallgatok és feszülten figyelek. A beszélgetés végeztével, mely rövid volt és igen idegesítő hírekkel szolgált – lassan kicsúszik a telefon a kezemből és kitépem a fülemből a headszettet. Az altatóorvos kolléganőm volt a gyermekintenzívről. Ő az ügyeletes orvos. Balázst bevitték hozzá. Nagy baj van! A lámpa időközben zöldre vált, én csikorgó kerekekkel és repülőstarttal megindulok előre, majd hirtelen sávot váltok, a hátam mögött haladók nem kis bosszúságára, amit néhány hosszú, felharsanó dudaszóval jutalmaznak. Bevágódok a Gyáli útra és nyílegyenesen hajtok mint egy őrült. A Nagyvárad téren keresek egy szabad parkolóhelyet, semmivel nem törődve majdnem a járda közepén. Nem törődök holmi parkolójeggyel és hasonló felesleges hülyeséggel, most a Mikulás-csomagok számítanak a legkevésbé. Átrohanok az úton, be a kórház épületéhez. Közben azon jár az agyam, hogy mi történhetett. Egyszerűen nem tudom elképzelni. Fázósan összehúzom magamon a kabátom, de nem a hideg miatt borzongok: félek. A D-épülethez szaladok és sietősen felrántom az ajtót. Kettesével szedve a lépcsőfokokat feljutok az első emeletre. Kolléganőm kezdem keresni. Az osztályon dolgozók többsége ismerős, már többször jártam itt. Azonnal beengednek a lezárt területre. Andrea a személyzeti öltöző felé mutat. Megértem mit akar. Gyorsan ledobálom az utcai ruháim és tiszta, steril műtősruhát veszek fel, a cipőm kórházi papucsra cserélem. A kabátomból előkotrom a fényképes azonosító kártyám és felcsíptetem. Kifújom magam, futólag belepillantok egy falitükörbe: egy kétségbeesett, sápadt fickó pillant vissza belőle. Nagyon ideges vagyok. – Mi történt Andi? – lépek az apró termetű, törékeny kolléganőm mellé. Kék műtősruha van rajta, nyakában lazán átvetve a sztetoszkópja. Hosszú, csillogó, barna haja laza kontyba van feltűzve. A harmincas évei végén jár. A nővérállomás és a központi ellátó között néhány szék áll. Int, hogy ülljünk le. Kelletlenül lerogyok az egyikre. – Nyugodj meg, kérlek! Nem sokat tudunk, csak annyit, hogy az otthonból hozták be a Szent Mártonosok. Azonnal beugrik a sárga Mercedes gyermekrohamkocsi képe, sárga széldzsekis, profi mentőcsapattal. – Súlyos az állapota, de nem életveszélyes. Valamilyen gyógyszereket szedett be, amitől rosszul lett, de későn vették észre. Akut exogén toxikózis lépett fel nála. A toxikológiai vizsgálat nagymennyiségű metoprololt és diclofenacot mutatott ki. – Úgyérted, hogy esetleg öngyilkos akart lenni? Szívgyógyszerrel és fájdalomcsillapítókkal? – szakítom félbe. Beharapja az alsó ajkát és sóhajt: – Sajnálom, de valószínüleg igen! – vállamra teszi a kezét és hallkan folytatja: – A fundus ventriculiból az átmosás után találtak pár tabletta maradványt, de azonosíthatatlanok. A javarésze már felszívódott. Az egyik szer valószínüsíthetően bétablokkoló lehetett, mert komoly hipotenziós vazodepresszív állapotban van. – Láthatom? – kérdezem hirtelen és megszorítom kolléganőm kezét. Mosolyogni próbálok, de csekély sikerrel. – Persze, gyere velem! De kérlek készülj fel rá. Intubálnunk is kellett. Bólintok. Nem tudom, mire készülhetnék fel…

Az anaesthesiológiai-intenzív terápiás osztály a kórház egyik legkülönlegesebb helyeinek egyike. Itt a legmodernebb technikákkal, a legkorszerűbb gyógyszerezéssel és műszerek segítségével, a legmagasabban képzett szakorvosok és szakdolgozók küzdenek a betegekért. Fantasztikusan futurisztikus helynek számít, az itt kezelt betegek látványa komolyan megviseli a hozzátartozók és a felkészületlen látogatók idegeit főként, mivel itt ráadásul gyerekekről van szó. Belépünk egy fotocellás ajtón keresztül egy nagyobb terembe, aminek a falainál körben tíz ágy látható. Középen egy nagy pult és asztalrendszer áll, ez a központi irányító. Szakaszisztensek, nővérek sürögnek-forognak. A termet kékes földöntúli fény világítja meg, melynek csíramentesítő funkciója van. Minden ágy mellett, felett ultramodern műszerek ketyegnek, kattognak, sípolnak, fújtatnak. Mellbevágó látvány. Nem minden ágy foglalt, de a többségükben egy-egy kis test fekszik. Némelyik gyerek ébren van és riadtan pislog, de inkább alszanak vagy altatják őket. Van aki pizsamában, van aki félig vagy teljesen meztelenül, kitakarva vagy betakarva fekszenek. Egy sarokban álló ágyhoz lépünk, egy kisfiú fekszik benne. A látvány sokkoló: minden kis testnyílásából valamilyen cső vagy műszer lóg ki. Meztelen. A szájában endotracheális tubus, melynek kék gégecsöves vége egy respirátorhoz csatlakozik. Orrából egy orrkatéter és kapnográf vezet el. Kicsi mellkasán EKG érzékelők és elektródák, bal vékonyka karján az automata vérnyomásmérő mandzsettája, a mutatóujján pulzoximéter csíptetője látszik, ami vöröses fénnyel világít. Elszorul a torkom amikor észreveszem, hogy pici kukacából a Foley-katéter vékony gumicsöve vezet ki. – Nem. Ez nem Balázs! – rázom meg a fejem és hátrább lépek. – Ez a kisgyerek nincs még tíz éves se! A kolléganőm megsimogatja a hátam és megszorítja a karom. – Bocsáss meg, de ő Balázs! Tudom, nehéz elfogadnod, de hidd el, sajnos ő az. – De ő olyan törékeny, olyan fiatal! Ez nem lehet ő! Andrea türelmesen magyaráz, szavai csak felületesen jutnak el a tudatomig. Nem bírom levenni a szemem az előttem fekvő kisfiúról. Az ágy mellett infúziós állvány, automata gyógyszerpumpa, egy vékony, érintőképernyős LCD monitor áll. A monitoron az életfunkciók kijelzései, görbéi futnak, számadatokkal, villogó feliratokkal. Az ágy mellett és felett, minden műszeren világító kapcsolók, lámpácskák tömege látszik. A lélegeztető kattogva adagolja az életetadó oxigént, szuszogásával egyritmusra emelkedik vagy sülyed Balázs mellkasa. Lassan megnyugszom, de a szemem megtellik könnyel. “Hogy történhetett ez meg? Mit tettek veled kicsikém?” A termet megvilágító kékes fény még kisértetiesebbé teszi a környezetet. A teste nagyon sápadt, tésztaszínű. Az arca szinte élettelen, szemei beesettek, szempillái nagyon hosszúnak tűnnek. Ajkai résnyire nyitva vannak a tubus miatt. Hófehér metszőfogain alvadt vér rozsdabarna foltja látszik. Nagyjából egy hónapja még ezeket az ajkakat simogattam, ezt a pici szájat csókoltam, és ezt a kis törékeny testet puszilgattam. A feltoluló emlékek hatására a szemeim könnybelábadnak, amik leperegnek az arcomon. A kolléganőm diszkréten magunkra hagy bennünket. Szinte transzban egy kis fehér hokedlit húzok az ágyhoz, és leülök az alvó gyerek mellé. Szabad kezét a kezembe veszem, szinte elveszik a tenyeremben. A számhoz emelem és puszilgatni kezdem. Sírva, halkan suttogom neki: – Kérlek bocsáss meg nekem! Nem megy gyorsabban! Miért nem vártál meg Balázskám? – Persze nem kapok választ, kis hideg keze ernyedten simul a tenyerembe…

Óvatosan visszateszem a kezecskéjét az ágyra. Megcirógatom az arcát és vigyázva egy puszit adok a homlokára. Az ágy végébe helyezett kis asztalkáról elveszek egy zöld lepedõt és finoman betakarom vele a kisfiút, nagyon vigyázva nehogy elmozdítsak valamilyen mûszert a helyérõl, vagy kárt tegyek a gyerekben. Visszaülök a helyemre, Balázs jobbjára. Megpróbálok józanul gondolkodni. Öt éve, amióta dolgozom, nagyon kevés olyan gyerekrõl hallottam, aki öngyilkosságot kísérelt volna meg. Akadtak páran, de azok tulajdonképpen inkább kétségbeesett figyelemfelhívásnak szánt próbálkozások voltak. Nagyon remélem, hogy Balázs esetében is csak errõl van szó, hiszen olyan erõs az élni akarás ezekben a gyerekekben. Mindegyik meg akar gyógyulni és hihetetlenül felnõtt módjára viselik a betegségüket, és a vizsgálatok, beavatkozások által elszenvedett fájdalmakat, kellemetlenségeket. Persze ehhez megfelelõ életkorra van szükség, egy fiatal kisgyerek fél és sírva viseli a fájdalmakat, de még õ is élni akar. Sose felejtem el, éppen Andrea mesélte a következõ kis történetet, amitõl annakidején kikészült és vigasztalgatnunk kellett. Egy nyolc év körüli kisfiút kellett mûteniük. Nagyon komoly mûtét volt, tizenkét órás komplex oesophagectomia és gastroplastica. Háztartási baleset során a kisfiú savat nyelt és az szétmarta, roncsolta a nyelõcsöve és a gyomra szöveteit. Ezt állították helyre egy sebész specialistával. A gyerek tisztában volt a veszéllyel és kockázatokkal, felnõttként viselkedett. Andrea volt az anaesthesiológus rezidens. A narkózis során a kisfiú pánikba esett és teli torokból sírva kiabálta a mûtõben, hogy „Ne! Kérem ne! Nem akarok meghalni! El akarok menni!” Komoly szedatívumokra volt szükség a lenyugtatásához, majd a narkózis folytatásához és befejezéséhez. Ha Balázs valóban öngyilkos akart lenni, akkor nem fér a fejembe, hogy hogyan kerülhettek a kezébe ezek a gyógyszerek. Egy gyermekotthonban? Érthetetlen. És ki a felelõs? Egy gyerek általában nem gondol az öngyilkosságra, abszolút összeférhetetlen a gondolkodásmódjukkal. Komoly trauma kell ahhoz, hogy idáig eljusson. Ahogy ezek a gondolatok járnak a fejemben, melegség önti el a szívem, újra a féltõ, gondoskodó szeretetet érzem Balázs iránt. Legszívesebben felkapnám az ágyról, és magamhoz szorítva ölelném és puszilnám, elvinném messzire, hogy csak az enyém lehessen, és senki másé. „- Istenem add, hogy meggyógyuljon, és a kisfiam lehessen! A csillagokat lehoznám neki az égbõl. Megérdemelné, hiszen már annyit kapott az élettõl! Nem volt még elég?” Ismét könnyek gyûlnek a szemembe. Az aggódás könnyei. Megsimogatom a pofikáját, ami a halványkék derengésben falfehérnek látszik. Kezembe fogom a kis ujjacskáit és egyenként végigpuszilgatom őket. Átkozom azt a percet, amikor azon a bizonyos szombaton elengedtem: „- Velük kellene menned!” – visszhangzik az agyamban saját egykori hangom. El kellett volna kergetnem õket, a kosztümös fúriával az élen. Dühös vagyok. – Ki a felelõs azért, hogy Balázs itt fekszik elõttem magatehetetlenül? Valaki megfogja a vállam és gyengéden megszorítja. Andrea az. – Menned kellene! Kezdõdik az ügyeleti mûszakod! – suttogja. – Nem akarom újra elhagyni! Inkább itt maradok vele! – próbálok ellenkezni, de sajnos tudom: igaza van. – Menj csak nyugodtan! Vigyázok rá! – simogatja meg a hátam. Nehéz szívvel, de felállok. Sajnos mennem kell…

Nagyon nehezen hagyom ott a kisbarátom. Elválás még nem volt ennyire nehéz. Andreát megesketem arra, hogy bármilyen változás esetén azonnal értesít. Az öltözőben lassan magamra rángatom az utcai ruháim, hogy aztán egy épületszárnnyal arrébb, az osztályomon újra megszabadulhassak tőlük. Gyorsan elszaladok az autómig, hogy rendesen beálhassak vele a kórház parkolójába. Egy fintorral bedobálom a hátsóülésre a begyűjtött piros zacskókat. Kissé kótyagos vagyok a látottaktól és nem tudok szabadulni a magatehetetlen, súlyos állapotban lévő drága kicsikém ágyban fekvő képétől. Megköszörülöm kiszáradt torkom, ami az önmarcangoló bűntudattól lett reszelős. A radiológián néhány kollégám – akikkel együtt vagyok ügyeletben – körülvesz és aggódva kérdezősködik. Meghat az együttérzésük, de keserűen veszem tudomásul, hogy a hírek gyorsan terjednek. Szerencsére az éjszaka nagyon nyugodtan, eseménytelenül tellik. Néhány törött csont felvételének értékelése, egy repozíció, egy fiatal lány heves menstruációs görcsök miatti kismedencei ultrahangja – ezek az este jellemző esetei. Egykedvűen végzem a rutinfeladatokat, magamban izgulok és szorongok Balázs miatt. Folyamatosan az órát nézem, az idő csigalassú cammogása szinte az őrületbe kerget. Az orvosi szobában állok az ablak előtt és az Üllői út forgalmát figyelem, mit egykor épp Balázs is tett. Persze rá gondolok. Nem szoktam kiborulni, de ha egy gyereket látok magatehetetlen, elesett, beteg állapotban, akkor elszorul a szívem és segíteni akarok. Ha a gyerek éppenséggel egy kisfiú, akkor mint BL, különösen szívemen viselem a sorsát. Sokkal erősebb olyankor az irántuk érzett szeretetem, aggódásom, a vágy arra, hogy gyógyultan, boldogan lássam őket nevetni, hancúrozni. Ha a kisfiú ráadásul nagyon sokat jelent nekem, akkor ezeket hatványozottabban érzem. Szörnyű látnom az intenzíven Balázst, érző emberként, szerető, aggódó AF-ként. Ha csak mint orvos kezelném az eseteket – Andreához hasonlóan -, akkor én is tárgyilagos, racionálisan gondolkodó, higgadt ember lennék. Orvosként mindenképpen ki kell zárnunk a személyes érzelmeinket, mert ha ez nem sikerül, akkor gyorsan komoly lelkiválságba kerülhetünk. Nekem ez néha nem sikerül, ezt javarészt a BL-ségemnek köszönhetem. Nem a környezet, a látvány rémített meg hanem az, hogy egy kisfiút láttam, és ráadásul akit nagyon megszerettem. Hirtelen telefoncsengésre kapom fel a fejem. Félve veszem fel. Andrea az. Összeszorul a torkom. – Csak nincs valami baj? – kérdezem félve. – Nem, ne aggódj, nincs semmi gond. Balázs rendben van. Azt szeretném tudni, hogy mikor végzel? Elmehetnénk valahova meginni egy kávét vagy teát. – hallom Andrea hangját. Ránézek a faliórára. – Nagyjából fél óra múlva végzek, de nem is tudom… Nem vagyok valami jó hangulatban. – sóhajtok. – Na, ne kéresd magad már! – kérlel. – Jól van, menjünk! – egyezek bele. A hóesést igérő felhők be is váltották a kora délutáni fenyegetőzésüket. Hatalmas hópelyhekkel szakadni kezdett a hó és a hideg, északi szél is feltámadt. Szürke, komor és fagyos lett az időjárás, éppen úgy, mint a hangulatom. Öltözés közben is Balázsra gondolok. – Kopp-kopp! – hallok egy hangot az orvosi nyitott ajtajában. Megérkezett Andrea frissen és üdén. Nem tudom, hogyan csinálja. – Mehetünk? – kérdi. – Látnom kellene Balázst! Jóéjt puszit kellene neki adni! – sóhajtom. – Szerintem nem kell. Figyelj, így is eléggé megviselt így látnod őt, nem kellene újra felzaklatnod magad! Hidd el, nem lesz semmi baja, ha pedig bármilyen változás történne, azonnal szólnak nekem! Majd reggel láthatod. Na gyere, menjünk szépen haza! – fogja meg a karom, és gyengéden húzni kezd kifelé. Kelletlenül, de beadom a derekam…

Ahogyan kilépünk az épületből, az időjárás gonoszan arcunkba vágja minden bánatát. Nyakunk megtellik nedves hideggel, a hajunk hópelyhektől fehérlik. Fázósan bújunk kabátunk meleget adó védelmébe. Elsietünk a parkolóig, az autóknál megtorpanunk. – Ne menjünk külön, gyere velem, majd hazaviszlek! Holnap reggel érted megyek és majd beviszlek Balázshoz. Vélemény, hozzászólás? – fordul hozzám Andrea vacogva. – Rendben, ahogy gondolod! Benne vagyok. – válaszolom, némi gondolkodás után. Beülünk Andrea fehér Swiftjébe. Lassan elindulunk. Minnél távolabb kerülünk a kórháztól, annál idegesebb és nyugtalanabb leszek. Lelkiismeretfurdalásom van, hogy Balázst otthagytam. Az órámra pillantok: éjfél felé jár az idő. Hirtelen Andrea sebváltót markoló karjára teszem a kezem. – Vissza kellene mennünk Balázshoz! A kolléganőm meglepetten pillant rám: – Viccelsz? Jaj, ne hülyéskedj már! Kérlek nyugodj már meg, ne aggódj ennyire! Hidd el, nem lesz semmi baja! Két nap múlva elmehet az intenzívről, még pár nap a bel-toxin és a hétvégén már ki is jöhet a kórházból. Na, nyugi! – szorítja meg a karom és bátorítóan rám mosolyog. Nehezen nyugszom meg. Elérünk a Liszt Ferenc térre, ami nem messze van a lakásomtól, szemben a Jókai térrel. Andrea a Café Miro Grandét szemelte ki magának. A kávéház kicsit trendi, mediterrán hangulatú. Nagyon tetszenek a hosszú ágakból font csillárok. El lehet bújni benne, és akár meghitten, kettesben romantikázni is lehet. Egy kis félreeső, eldugott helyet választunk, nagy párnákkal megrakott fotelekkel. Mindketten teát rendelünk. Beszélgetünk. – Láttam, hogy sírtál az intenzíven. Ennyire sokat jelent neked az a kisfiú? – kérdezi Andrea. – Igen, nagyon. Nem voltam vele olyan sokat, csak pár napot, egyszerűen hozzám csapódott, de nagyon megszerettem. Olyan érzésem van, mintha nagyon régóta ismerném már. Mindent tudok róla, ismerem a gondolatait, az érzéseit, a vágyait. Ismerem a lelkét, de a testét is. Ez a kisfiú nagyon sok rosszat kapott már az élettől, jobbat is érdemelne már. Hihetetlenül ragaszkodik hozzám. – Tényleg magadhoz akarod venni? Komolyan gondolod? – kérdi. Bólintok: – Igen, régen voltam már ennyire biztos a dolgomban. – Nem fogod esetleg később megbánni? Nem valami szalmaláng-szerű hirtelen jött gondolat ez az elhatározásod? – kortyol a teájából. – Hmm. Nézd, nem tudom meg fogom-e bánni! Ez később derül ki, de úgy látom, hogy kölcsönös szeretettel működni fog az együttélésünk, illetve Balázs szerintem már megtanulta megbecsülni azokat, akik szeretik és gondoskodnak róla. Most, hogy árva lett – mert tulajdonképpen az – nagyon fontos, hogy legyen valaki, akire számíthat, támaszkodhat. Szóval, nem hinném, hogy nehézségeink adódnak majd a későbbiekben. És hogy hirtelen fellángolás lenne-e? Andi, én harminckét éves vagyok. Hihetetlenül hiányzik egy gyerek már az életemből. Látom mások gyerekeit, foglalkozom velük, és nap mint nap arra gondolok, hogy de jó lenne valaki – egy kisfiú – akit szerethetnék, igaz szülői, apai szeretettel. Kérdezhetek valamit? – teszi le a csészéjét a kolléganőm. – Szülői, apai szeretettel szeretnéd? Mint BL? Akkor a gyereked lenne az YF-ed? – Nem! – jelentem ki határozottan. – Megfigyeltem azt, hogy ha megtetszik egy kisfiú és lehetőségem van rá, hogy komolyabban megismerjem, akkor YF majd SYF válik belőle. Az utóbbiak nagyon komoly és magasszintű kapcsolatot feltételeznek már. Nem is volt belőlük annyi! Később az irántuk érzett szerelmem, szenvedélyem csendes szeretetté szelidül, és inkább gondoskodni akarok róla. Szinte apaként vagy bátyként szeretem, védelmezem őket. Ha lenne fiam, eszembe sem jutna, hogy egyáltalán mint BL közeledjek felé, értelmetlenné válnak azok a kifejezések, hogy YF, SYF vele kapcsolatban. Megszűnnék BL lenni. – És mi lenne mondjuk az osztálytársaival? Például Balázsnak lenne egy helyes kis osztálytársa, akivel együtt lógna, te is találkoznál vele. Akkor mit teszel? – mosolyog Andrea. – Hú, ez jó kérdés! – ismerem el. – Nos, valószínüleg nem nyomulnék rá – csúnyaszóval élve -, szerintem már az örömmel és elégedettséggel töltene el, ha beszélgethetnék vele, és esetleg jó fejnek tartana a kissrác. Megpróbálnám háttérbe szorítani a BL érzéseim. …

Lassan elfogy a tea a kihozott porcelán kancsóból, és elfogynak a témáink is. Több mindenről beszélgettünk, közben szépen feloldódtam. Néha azon vettem magam észre, hogy nevetek. Indulunk. A kávéház előtt elbúcsúzok Andreától. Erősködik, hogy hazavisz, de csak pár perc sétányira van a lakásom. – Köszönöm szépen a beszélgetést és a teát! Nagyon jó volt veled. – simítom meg hidegtől kipirult arcát. – Nincs mit, én pedig a gondolataid köszönöm! Holnap reggel értedjövök és beviszlek a kórházba. Belesimítok a hajába. Beszélgetés közben kis párafelhő pamacsokat lehelünk magunk elé és egymásra. – Majd kérnék tőled egy szívességet: segítenél néhány ruhát venni Balázsnak? Te mégis jobban értesz hozzá! – kérlelem. – Persze, szívesen! – egyezik bele azonnal. – Most pedig aludj jól! – ezzel egy gyors csókot ad, majd a kocsijához szalad. Búcsút int és beszáll. Andreával nagyon jól kijövök, nagyon sokszor szinte azt érzem, hogy több van közöttünk mint barátság. Hazafelé bandukolva Balázson jár az eszem. Holnap felhívom a pécsi barátom és beszámolok neki az öngyilkosságról. Nem tudom, mennyire fog ez számítani az ügyünkben. Nagyon gonosznak tűnök, de talán még jól is jöhet ez az esemény a szempontunkból? Nem tudom, majd ő megmondja. Hazaérek. Ledobálom a ruháim és egy gyors zuhany után nyugovóra térek. Az ágyban heverve minduntalan Balázsra gondolok és az intenzív osztályon fekvő magatehetetlen, meztelen kis testére. Nyugtalan álomba merülök. … Sötétszürke öltöny, fehér ing és fekete nyakkendő van rajtam. Egyedül állok, az arcommal az ég felé fordulva. Ömlik rám az eső, cseppjei lefolynak az arcomon, összekeveredve a könnyeimmel. – Miért? – ordítom, sírom kétségbeesetten a sötétségbe. A lábaim előtt egy kis mahagóni koporsó fekszik arany fogantyúkkal, a tetején kicsi, fehér tulipánokból készített hatalmas csokorral. A fehér, selyem szemfödél arany zsinóros rojtjait, tompa koppanásokkal csapkodja az oldalához a hideg, fagyos szél. A koporsón arany betűkkel egy felirat olvasható: Kis Balázs, élt tizenkét évet. Magányos vagyok és nagyon fázok. Mázsás súlyként nehezedik rám a gyász hatalmas terhe. Nagyon egyedül érzem magam. Körbepillantok. Esernyőket markoló, ismerős és ismeretlen arcok vesznek körül a hátam mögött, akik mind sírnak. Lassan megállapodok egy fekete kosztümös, barna hajú, nagyon csinos nőn. Ő sír a legjobban. Andrea az. Visszaemelem a tekintetem az ég felé. A fekete felhőkből lassan kibontakozik Balázs halvány, sápadt, szomorú arca. Vádlón tekint rám. Hallom suttogó, vékonyka hangját: – Miért zavartál el? Nem ezt igérted! Látod mit csináltál? Lerogyok a koporsója elé és sírva könyörgök neki: – Ne! Kérlek bocsáss meg! Nem ezt akartam! … Hirtelen felülök az ágyban. A rémálom tovaröppen, mely annyira valóságszerű volt, hogy percekig a hatása alatt állok: zihálva, lihegve kapkodom a levegőt, verejtékben fürdök, az arcom a könnyeimtől nedves. Érzem az adrenalin hatására az ereimben dübörögve, lüktetve áramló vérem. – Uramisten! – nyögöm magam elé. A telefonom után kapok. A kijelző hajnali ötöt mutat. A kórházat hívom és pánikszerűen Balázs után érdeklődöm. Hálaisten, rendben van. Még alszik. Gyorsan feltápászkodok és kibotorkálok a fürdőbe. A kezeim szinte remegnek az álom okozta sokktól. Percekig folyatom magamra a forróvizet. Nagynehezen megnyugszok. Nem bírok addig tétlenül várni és ülni, míg Andrea ideér. A lefekvésre nem is gondolok. A konyhában főzök egy kávét és készítek pár szelet pirítóst. Reggeli közben írok egy SMS-t Andreának. Taxit hívok. Miközben várok, rágyújtok. Ha nagyon ideges vagyok akkor általában rágyújtok, és elszívok egy szál cigit. Egyébként nem tartom magam dohányosnak. Megérkezik a kocsi. A kórházba akarok menni, de azonnal. Balázs mellett akarok lenni, ha felébred azt szeretném, hogy én lehessek az ágya mellett. Elindulok a kicsikémhez. Nála, mellette a helyem…

Az intenzívre érve csend és nyugalom fogad. A műszak átadása már megtörtént. Hét óra felé jár az idő. Még nincs mindenki bent, és a munka javarésze sem kezdődött el. Néhány osztályos orvos – Andrea kolléganői – ellenőrzik a gyerekek állapotát és készülődnek a reggeli vizitre, illetve átnézik a műtéti beosztásokat. A szakaszisztensek is felkészülnek a napi munkára. Csendesen félrehúzódom, nem akarok sokat zavarni. Nem vagyok idevaló. Mielőtt átjöttem volna a D épületbe, az osztályomon már átöltöztem. Patyolattiszta, ropogósra keményített köpeny van rajtam, alatta fehér ing és nadrág. A köpenyem zsebében néhány toll, alatta a kék dózismérő, hajtókámon a névtáblám van kitűzve. Miután kicsit felfrissítettem magam átöltözés után, eléggé éber és nyugodt vagyok. A nyugodtságom az intenzívre érve egykettőre elpárolog. Félve lépek be a gyerekek közé. A sarok felé pillantok, és megindulok Balázs ágyához. Szinte lábujjhegyen lépegetek hozzá, nehogy megzavarjak valakit. Halkan melléhúzok egy kisszéket és leülök. A kisfiú ágyban fekvő látványa most is elszomorít. Elszoruló torokkal nézek rajta végig. Talán picit jobb színben van, mint tegnap volt. Még alszik. Óvatosan a homlokához hajolok és megpuszilgatom. – Szia kicsim, megjöttem! Remélem jobban vagy már. Hiányoztál! – suttogom a fejéhez hajolva. Kezembe veszem a kezecskéjét és lágyan megszorítom. Így a kezét fogva üldögélek az ágya mellett, míg ő alszik. Kis idő múlva kérek egy adag desztvizet és elveszek egy kis csomag gézt. Megnedvesítem, és óvatosan áttörölgetem a kiszáradt ajkait, majd szépen, finoman az egész arcocskáját, homlokát. Közben odajön egy szakaszisztens és újabb palack Ringer 5-öt indít el. Mosolyogva szól pár kedves szót. Balázs még mindíg alszik. Arca nyugalmat tükröz. Halkan beszélek hozzá: néhány mondatban elmondom neki, hogy mit csináltam, mit intéztem vele kapcsolatban. Bizonygatom neki, hogy mennyire szeretem és mennyire hiányzott. Simogatom a pofikáját és a haját. Miközben beszélek hozzá és cirógatom, észreveszek valamit, aminek örülök és jóleső érzés tölt el. De hirtelen összerezzenek: valaki megfogja a vállam és megszorítja. Hátranézek. Elmosolyodok: Andrea az. – Ne haragudj, megijesztettelek? Megkaptam az SMS-ed. Hogyhogy bejöttél ilyen korán? – kérdezi. Nem válaszolok neki, hanem az örző kontroll monitorára mutatok. – Nézd csak! Amióta itt vagyok és beszélek hozzá, simogatom – azóta emelkedett a vérnyomása, szaporább lett a pulzusa, egyenletesebb a szaturációja. Andrea mosolyogva bólogat: – Tudja, hogy itt vagy mellette. Érzi, hogy vele vagy. Hamarosan ébredni fog. Egyébként – folytatja – holnap mikor jössz dolgozni, mert azt gondoltam, elmehetnénk bevásárolni, ahogy kérted este. – Holnap szabadnapos vagyok, mert újabb hivatali meghallgatásom lesz. Két helyre is kell mennem. Kemény napom lesz! – sóhajtok és megborzongok. – De délután elmehetünk bevásárolni, ha akkor is ráérsz! – indítványozom. Andrea beleegyezik. – Elkisérjelek délelőtt is? – kérdezi. – Nagyon kedves vagy, de Pécsről jön az ügyvéd barátom, akiről már meséltem. Vele fogok menni, talán tud valamit kezdeni ezzel az öngyilkossággal is. Egyébként tájékoztattak már benneteket, hogy mi történt? – kérdezem tőle. Megrázza a fejét: – Nem. Még semmit nem tudunk. A rendőrség nyomoz az ügyben, de nagyon az elején tarthatnak. Nagy a hallgatás! – Összenézünk és mindketten alighanem ugyanarra gondolunk: – Durva, nem? – kérdezem tőle epésen. Miközben beszélgetünk még mindíg Balázs kezét fogom. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy nagyon gyengén, de megszorítja. – Andrea, nézd! Ébredezik! – kiáltok. Balázska kinyitja a szemeit, és nagyokat pislant, majd rám emeli a tekintetét. A szemeivel mosolyog. – Jó reggelt, picúrkám! – nevetek rá, majd örömömben elsírom magam…

Kinyújtja felém kis kezecskéjét és egy mozdulatot tesz, mintha fel akarna ülni. Elkapom a karját és gyengéden megszorítom. – Ne olyan hevesen kicsikém! Feküdj csak nyugodtan! Szépen lassan lélegezz, ne kapkodj! Egy cső van a torkodban, azon jön a levegő. Tudom nagyon zavar, ki is vesszük mindjárt! – ezzel Andrea felé fordulok: – Extubálhatjuk? Biztosan zavarja a tubus. – Igen, semmi akadálya. Megcsinálom. – Balázs felé fordul és néhány kedves szóval megnyugtatja. – Jól van, most hármat számolok és a harmadikra egy nagy levegő után fújd ki jól, ahogyan csak bírod! – Egy kis köhögés, szörcsögés kíséretében kikerül a cső a torkából. Én egy szívóval eltávolítom a felesleges nyálat a szájából, megtörölgetem az ajkait és az arcát. Andrea alaposan megvizsgálja. Hosszasan hallgatja a tüdejét és a szivét. Balázs közben elpityeredik és sírni kezd. – Ne sírj Balázskám, nincs semmi baj! Itt vagyok veled! – mosolygok rá. Kinyújtja felém szabad kis kezét és rekedten, panaszosan, sírva megszólít: – Apaaa! – Hirtelenjében nagyot dobban a szivem, a torkom elszorul. – Itt vagyok kicsikém! – megfogom a kezét, lehajolok hozzá és megpuszilgatom az arcát. Andrea nagyon kedvesen néhány kérdést intéz hozzá, miközben elvégez néhány fizikális vizsgálatot. Én közben fogom a gyerek kezét és simogatom a haját, homlokát; Andrea eltávolítja a felesleges műszereket, csöveket Balázs testéből. Csak a pulzoximéter, vérnyomásmérő és egy vénás kanül marad a bal kézfejében az esetleges későbbi injekciós terápia céljára. Meg a Ringer is csepeg még egy infúzióban. – Kérlek ne haragudj, de most bántani foglak! – fordul Balázshoz, majd óvatosan, de határozottan kiveszi a katétert a kisfiú kukacából. – Áúúú! – sír fel Balázs hangosabban. – Ne sírj kisfiam, nem bántunk többet! Nyugodj meg! – vigasztalgatom könnyes szemmel. Közben arra gondolok, hogy mennyire nyafis és elesett is lehet egy önálló, belevaló kissrác, ha a sors úgyhozza. Nemcsak fizikailag okozunk fájdalmat nekik – mi hanyag, gondatlan, szívtelen felnőttek – , hanem lelkileg is összetörjük őket. Andrea végez a vizsgálatokkal és befejezi az adminisztrálást is. Halkan az ágy végére akasztja a kórlapot és biztatóan ránk mosolyog. Egy csattanással megszabadul a latex kesztyűitől. – Minden rendben van vele? – kérdezem. – Igen, tökéletesen. Minden érték megfelelő, biztatóak a leletei. Holnap itthagyhat bennünket ez a gyönyörű kisfiú – mondja, és játékosan megcsiklandozza Balázs egyik talpacskáját, aki bánatosan és szipogva mered rá. – Köszönöm szépen, Andrea! – nyúlok a kolléganőm keze után és megszorítom. – Igazán nincs mit! Szóra se érdemes, de most megyek mert műtétem lesz! – mosolyog ránk, és átadja helyét az egyik érkező ápolónak, aki egy kis gördíthető asztalkát tol az ágy elé. Néhány kedves szóval, de határozottan átveszem tőle a feladatait. Tudom mit kell tennem. Igyekszem Balázst megnyugtatni és kicsit elviselhetőbbé tenni az ágyban fekvését. Próbál hozzám beszélni, de kevés sikerrel, mert nagyon kiszáradt a szája. Adok neki pár korty vizet egy kis szívószállal. Nagyokat nyelve iszik és fájlalja a torkát. Miután megitattam, óvatosan de alaposan lemosom a testét és szárazra törölgetem, az érzékenyebb hajlatait különös gonddal. Hálásan fogadja. Elpirulva, de hagyja, hogy egy eldobható pelust adjak rá. Megnyugtatom, hogy ez csak párnapos szükségmegoldás és mindíg jobb mint a katéter. Miután mindennel végeztem, betakargatom és leülök mellé. Újra megitatom. Felém fordítja a fejét és bágyadtan mosolyog. Vékony, rekedt hangon megszólal: – Hiányoztál! Azt hittem, soha többé nem foglak látni! Nagyon jó, hogy itt vagy velem! Ugye nem mész el? – kérdezi aggódva. – Nem! Soha többé nem foglak elküldeni vagy elhagyni! Soha! – suttogom neki és a számhoz emelem a kezét és megpuszilgatom. – Nagyon megijesztettél! – korholom. – Apáékhoz akartam menni! – szipogja. – Arra még ráérsz, hiszen előtted az élet! És én itt vagyok melletted. Nem foglak cserben hagyni! Megigértem! – simogatom meg és egy gyenge puszit adok a szájára. – Akkor jó! – sóhajt nyugodtan és megszorítja a kezem. Nem akarja elengedni. Becsukja a szemeit. Pár perc múlva nyugodt álomba merül. Miközben alszik, fogom a kezét és cirógatom a homlokát, arcocskáját. Vigyázva őrzöm az álmát, mely remélem boldog és édes lesz már…

Folytatása következik…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s