Stories in Hungarian – Balázs Története – első rész

Balázs Története (Alex emlékére)

… Hajnali fél hat van, felébredsz. Fáj a fejed, érzed, hogy tegnap este depressziódat gyógyítva többet ittál a kelleténél. Körülnézel. A számítógép megy, valami játék indítóképe látszik rajta, a kislámpa ég, jól látod, hogy a földön szétszórt ruhák, egy zacskó ropi kibontva, egy fél üveg kóla a földön… egy fél pár cipő a szőnyegen, ami sokkal kisebb, mint a tiéd… az ágyon melletted egy fiú fekszik meztelenül és alszik, az egyik keze lelóg az ágyról… ránézésre egyértelmű, hogy nemhogy 18 éves nincs, de még 14 sem. Nem ismered, nem tudod a nevét és nem jut eszedbe semmi sem róla, sem a tegnap estéről…

A kérdés egyértelmű: mit teszel (és mit gondolsz)?

Hirtelen nem tudok semmire gondolni, hiszen fáj a fejem, másnapos vagyok. Óvatosan felkelek, hogy még véletlenül se ébresszem fel Őt. Keresek az asztalon egy szál cigit, de nem gyújtok rá, csak a számbateszem. Halkan odalépek a gép elé és kikapcsolom – legalább a monitort. Aztán szépen összeszedem a ruhákat, finoman összehajtogatom őket és egy fotelba rakom. Az övéit különös gonddal. Amikor a kisnadrágja kerül a kezembe lágyan elmosolyodom és lopva az ágy felé pislantva beleszagolok. Üde tisztaságillatot érzek, hasonlót melyet Coccolinó maci reklámoz a képernyőkön. Finoman a ruhakupac tetejére ejtem. A ropit és a kólát az asztalra teszem, nehogy felrúgjam vagy rátapossak. Aztán visszafordulok az ágy felé és gyönyörködök benne: a lágy hajlataiban, a teste könnyed, kecses ivében, a lágyan lelógó vékony kezecskéjében, – de egy kis szorongással a szivemben, mert próbálnék lázasan kutatni az emlékeimben: mindhiába. Ezerszer megpróbálom felidézni az átdorbézolt éjszaka részleteit, de semmi eredménye: az alkoholmámor hatása sajnos kihat az agysejtjeimre. Hiába próbálok néhány szikrányi értelmet kicsiholni belőlük, de sikertelenül. Bágyadtan ledobom a cigit a dohányzóasztalra és óvatosan visszafekszem mellé. Felkönyökölök és úgy nézem. Gyönyörködök. Egy halk mormogás jön felőle válaszként, én lágyan végigsimítom a tenyerem a pihés vállán, hátán – de csak annyira, hogy a simogatásom édesen behatoljon az álmaiba. Lazán ráhúzom a takarót, ezzel elfedve előttem teste meztelenégének izgató látványát, majd halkan sóhajtva leteszem a fejem, hanyattfekszem és próbálok gondolkodni. Uramisten, még a nevére sem emlékszem! Mit csinálunk majd, ha felébredünk? Pár perc után feladom és felületes álomba merülök…

Hirtelen felijedek: csak lassan jut el a hang a tudatomig. Kótyagos vagyok. Egy rohamkocsi vijjógó szirénáját hallottam. Még mindíg nem szoktam meg a közlekedés lüktető monoton zsivaját. Lassan már egy éve, hogy megvásárolhattam egy kis garzont a Teréz körúton. Szeretem ezt a lakást: kicsi, de otthonos és kényelmes. Már öt éve dolgozom a főváros egyik legnagyobb gyermekklinikáján, mint radiológus. Rápillantok az órámra: nyolc óra lesz. Délelőtt szabad vagyok. Délután kettőtől tizenkétórázom. A hálószoba amúgy sárga falai arany színben tündökölnek. Reggel van. Oldalra fordulok: a kis hálótársam mellettem fekszik. Nem álmodtam az egészet! Addig-addig fészkelődött amig belecsavarta magát a takarómba. Óvatosan kinyújtom a kezem, és félresimítom a homlokára lazán lehulló szőkés hajtincseit. Gyönyörködöm benne. A szépen ívelt szemöldökében, a hosszú szempilláiban, a kecses, érzéki ajkaiban. Néhány szeplőcske virít a nózija mellett, de ettől még bájosabb, kópésabb az arca. Minden anatómiai ismeretemet felhasználva tizenegy évesnek saccolom. Angyali, ahogyan alszik. Hirtelen nagyot sóhajtva kinyitja a szemeit. Rámnéz és halványan elmosolyodik. Szia! Hogy aludtál? – kérdezem. Felkönyököl. – Köszi, jól! – suttogja. Nagyon jó ágyad van! Szeretem a nagy ágyakat! – közli velem, majd észreveszi, hogy kényelmetlenül a takarómba csavarodva fekszik mellettem. Néhány gyors mozdulattal lerúgja magáról a takarót. Hanyatt fordulva elnyúlik mellettem. – Nagyon jó számítód van! – folytatja. -Imádok játszani, csak sajnos nincs otthon gépem! – szomorodik el. Tudod a mamám egyedül nevel és nincs rá pénzünk. – magyarázza. Én felkönyökölve hallgatom, közben lágyan végigsimítom a mellkasát, hasát. Fantasztikusan vékony, arányosan szép teste van. Mintha sportolna valamit. Orvosként is ritkán látok ilyen szép kisfiú testet. A kezemre teszi a kezét és elmosolyodik. – Használhatom a fürdőszobát? – kérdi. Kedvesen bólintok. Kilép az ágyból és kiindul a szobából. Gyönyörködöm a meztelenségében. – Csinálok reggelit! – szólok utána. Már a konyhában vagyok amikor eszembe jut, nincs törölközője. Az előszobában kiveszek egyet a gardróbból majd belépek a fürdőbe. Csak a vízcsobogást lehet hallani, meg a vízsugár alatt a párafüggöny mögött egy vékony, kecses hajladozó testet. Észrevesz. – Nem akarsz te is bejönni ? – kérdezi. – Nem, köszönöm. Tusolj csak nyugodtan – felelem. Kis idő múlva törölközőbe csavarva kijön hozzám a konyhába. Még nedves a teste, és ahogy mellém ül érzem a teste friss illatát. A kedvenc Denimemet használta. Nagyon érzéki! A reggeli kiadós és tartalmas: pirítós, dzsem, lágytojás, szalonna – amúgy angolosan. Kezébe veszi a lekvárosüveget és olvassa: – Strawberry Jam. Én automatikusan kijavítom a helyes kiejtéssel. Rámnéz és elneveti magát, majd hirtelen kinyújtja a kezét és egy pötty lekvárt nyom az orrom hegyére. Felugrik és az ölembe csüccsen. A hirtelen mozdulattól félig lecsúszik róla a törölköző. Átkarol és megcsókol…

A csók egy picit sutára sikeredett, nem is volt az igazán. Inkább egy célt tévesztett puszi volt mely a számra sikeredett. Nagyon helyesen csücsörített és behunyta a szemét, amikor ajkaink egy pillanatra összeértek. Szusszantott egyet, majd felugrott és hevesen át akart karolni. A derekára csavart törölköző a földön landolt. Mozdulata ügyetlenre sikeredett, mert karlendítése megtört. A bögre kakaó, ami az asztalon állt hangos csattanással a padlóra kerül. Ha ezt látná Nesquick nyuszi a tévéből, hangos sírással menekülne a képernyő egyik sarkába. Kisbarátom hirtelen megdermed. Megrémül. – Jaj, ne haragudj! – rebegi halkan. – Nem akartam! – görbül sírásra a szája. – Semmi baj nem történt, majd feltakarítjuk. – nyugtatgatom. Szipogva fogadja a választ. Kinyújtom a karom és megsimogatom az arcát, és bele borzolok a hajába. Más se hiányzik nekem, mint egy meztelen, síró kisfiú a konyhámban. – Mit szólsz hozzá? Gyorsan feltakarítom a romokat, te addig felöltözöl. Utána hallgathatsz zenét vagy tévézhetsz, ha akarsz! – javaslom neki. – Jó! – egyezik bele letörten. Gyorsan feltakarítom a kakaós bögre maradványait. Kilépek a szobába: a hifitornyom előtt guggol, figyelmesen tanulmányozva azt. A törölköző mellette hever a padlón. Nagyon édes látvány: a kis vékony testével, izmos lábaival, gyönyörű popsijával. Szőrtelen, bársonyos bőrével. Izgató és csábító. – Nagyon jó hifid van! – bókol. – Technika! – állapítja meg, végighúzva vékony mutatóujjacskáját az erősítő ezüst előlapján. Elnevetem magam: – Az nem Technika, hanem Technics! – szinte melléroskadok a nevetéstől. Feltérdel. Elmosolyodik, és kapok az arcomra egy hosszú, cuppanós puszit. Visszapuszilom. Az arcán, majd a vállán és a tarkóján. Nevetve hagyja magát puszilgatni. – Jó veled! – mondja. – Én is örülök neked! – válaszolom – Gyorsan letusolok, és jövök! Addig öltözz fel! – kérem tőle. Pár perccel később a zuhany alatt állok. Megpróbálom kiáztatni magamból a másnaposság minden maradékát. A forró víz minden cseppjét egy apró tűszúrásként érzem a bőröm felületén. Relaxáló érzés. Feltöltődöm energiával, miközben lázasan kutatok agyamban a tegnap esti események után. Mindhiába. Így még nem jártam, csak reménykedem benne, hogy emlékezetkiesésem csupán részleges…

Belépek a szobába. Látom, hogy az ágy tetején ugrál egy piros valamiben. Táncol. Éppen a Super Trooper megy. Kedvelem a régi, svéd csapat zenéjét, de most nem annyira. Észrevesz. Incselkedve szétnyitja a kabátot, mely a térdéig ér. Alatta nem visel semmit. Aranyos látvány, de most nem dob fel vele. Nem vagyok vevő a sztriptízszámra amit bemutat. Odalépek a hifihez és lehalkítom. – Mire kértelek? – kérdezem tőle halkan, visszafogott indulattal. Megdermed. Az ágyhoz lépek, kicsit keményebben megragadom és lekapom. Míg a karomban tartom, átvillan az agyamon, hogy mennyire vékony, kecses és könnyű a teste. Ha gyermekszépségversenyt rendeznének, nagy valószínűséggel megnyerné. Magam elé állítom. Kérdőn néz fel rám. A gyönyörű, acélkék szemeiben könycseppek csillognak, melyek még nem buggyantak ki. – Most pedig felöltözöl! Ha készen vagy, utána hazaviszlek! – közlöm vele ellentmondást nem tűrően. Leráncigálom róla a kabátot, melyről kiderül, hogy az OMSZ mentősdzsekim. Munkaidő után hetente több alkalommal is másodállásban gyermekmentőzöm, mert kell a gyakorlat és persze a kis plusz pénzre is szükségem van. A kis vendégem ott áll előttem lehajtott fejjel, meztelenül. Az egyik kezével szégyenlősen eltakarja a kukacát. Festeni, fotózni való látvány. Gyorsan felhúzom rá az alsónaciját. A kisnadrágra egy integető maci van hímezve, a korábban vidáman kalimpáló mackó most mintha szörnyülködésében a fejét fogná. Egymás után következnek a ruhadarabok, amikor a szürke pulcsi is a helyére kerül – befejezettnek nyilvánítom az öltözködést: – Na, így ni! Készen is vagyunk! – mondom kicsit kedvesebben. – És most irány haza! A kissrác még mindíg szótlanul, lehajtott fejjel álldogál. Kezdem magam kellemetlenül érezni. Végigsimítom a haját, majd az állánál fogva felemelem a fejét. Egy kis ellenállás után engedi. Patakokban folyik a könny az arcán. Hangtalanul sír. – Hé, mi a baj? – kérem tőle, – Na, gyere ide! – az ágy szélére ülök és az ölembe veszem. Átkarol, pofiját a vállamra hajtva a nyakamba szuszog. Szipogva sír. Én zavartan a karjaimban tartva ringatom, mint a kisbabákat szokás. Nyugtatom. – Kérlek, ne küldj el! Nincs hová mennem! – mondja. – És a mamád? Biztosan aggódik már miattad! – súgom neki, közben cirógatom az arcát. – Ő nincs otthon. Nagyon beteg. Egyedül vagyok! – sírja, – Nincs hova mennem! Kérlek ne zavarj el, bármit megteszek, amit csak akarsz tőlem! – könyörög és a kezeit összekulcsolja…

Azonnal előbújik belőlem az orvos és faggatni kezdem: – Nagyon beteg? Mi a baja? Kórházban van? Hol? A kisfiú nem minden kérdésre ad egyértelmű választ, a válaszok többsége is eléggé gyermeteg, dehát mit várhatok tőle? A mamája nagyjából három hete hirtelen rosszul lett, összeesett. Bevitték, kivizsgálták, befektették. Nem mondták meg neki, hogy mi a baja. Azóta egyedül van otthon. Érthetetlen. A nagymama a Rókusban fekszik, a gyerek meg egyedül. Szerencsére jó barátaim vannak ott is, remélem éppen az egyikük a felvételes ambuláns vagy az osztályos orvosa. Az órámra pillantok: nemsokára tizenegy lesz. – Jól van! Tudod mit teszünk? Most elmegyünk veszünk valami ebédnek valót, azután kitaláljuk, hogy mit tegyünk!? – állítom fel a gyereket és én is felállok. – Akkor veled maradhatok? – kérdezi reménykedve. – Hmm, majd meglátjuk, oké? – dünnyögöm. Semmiképen nem akarom bíztatni, nehogy később csalódás érje, de úgylátszik ennyi is elég: a nyakamba ugrik és végignyalja az arcom. Nevetve tiltakozom és játékosan egy barackot nyomok a fejére. Még egy gyerek aki ki van éhezve a szeretetre és törődésre.
Ahogyan kilépünk a kapualjból, bőrünkön érezzük a csípős hideg fuvallatot a késő őszi, déli napsütés ellenére. A környező díszfák szürkésbarnába hajló, kopaszodó lombkoronáikkal sután integetnek felénk. A járókelők felhajtott gallérral, sietősen és fázósan egymást kerülgetve sietnek a dolguk után. A reggeli hömpölygő emberáradat már elapadt, hogy helyet adjon az újabb rohamnak. Nemsokára kezdődik az ebédszünet. Az Oktogonon elterülő kávéházak, sörözők, és persze a McDonald’s és más gyorséttermek tátongó szájjal nyelik el az éhes emberek tömegét. A forgalom mit sem változott reggel óta: itt a kocsiáradat soha nem szűnik. Mi az egyik Kaiser’s-t választjuk. Hétvége közeledtével általában Budaörs felé veszem az irányt és ráérősen kikocsikázom – ha a műszakom engedi – de most egy kollégámat helyettesítem, így kettőre a kórházban kell lennem. Sietek. Könnyű ebédet tervezek: rántott tengeri halfilét, vegyes zöldsalátával. A tejesédesség hűtőpultnál megtorpanunk. A kissrácom vágyakozva nézegeti a feltornyozott Kinder Tejszelet, MaxiKing, Paradiso, Pingui, Délice halmait. – Még soha nem ettem ilyeneket, mert nincs rá pénzünk – szólal meg kisvártatva. – És melyiket szeretnéd megkóstolni? – kérdezem tőle kedvesen. – Mindet! – csúszik ki a száján, de el is szégyenli magát és lehajtja a fejét. – Na persze, – nevetem el magam – aztán majd simogathatom a pocid, mert elrontottad – teszem vállára a kezem. Felnéz rám és hamiskás mosollyal odaveti hunyorítva: – Tegnap este is nagyon jó volt, ahogyan simogattad a hasam! Én hirtelen – ahogy mondani szokás – köpni, nyelni nem tudok. – Oké, de csak egyet vegyél mindenből! – nyögöm ki végül nehezen és érzem, hogy 30 évesen elpirulok. – Tényleg szabad? – kérdezi lelkesen…

A hazafelé úton egykedvűen hallgatom vidám és felszabadult csacsogását, nézem ahogy ugrabugrál a járdán, kerülgetve a járókelőket. Ha valaki látna bennünket, joggal hihetné azt, hogy apa és kisfia mennek haza a bevásárlásból. Az ebéd eseménytelenül és csendben tellik. Néhány szót beszélgetünk a suliról, autokról, lányokról – a tipikusan fiús témákról. Most hatodikos, erős négyes tanuló, jó képességű, intelligens gyerek. Nagyon kevés barátja van, azok is inkább felnőttek. A lányokat utálja. Magányos kisgyerek. Amikor éjjel megállapítottam, hogy sportol valamit – nem tévedtem. Rendszeresen úszik, amivel komolyabban foglalkozik. A Margit-szigetre jár egyedül. Nagyon önálló kissrác. A családjáról nem beszél. Az ebéd romjainak eltakarítása után gyorsan rendbeteszem a konyhát, majd áttesszük székhelyünket a szobába: eltüntetem az esti dorbézolás maradványait, a kola és a ropi a szemetesben landolnak. Gyorsan feltakarítok, beágyazok. Közben gondolkodom: mit csináljak – egyedül nem hagyhatom a lakásban. Vigyem be a kórházba magammal?
Lassan körvonalazódik a fejemben a terv. A rendrakás befejeztével magam mellé ültetem az ágy szélére és elmondom neki, hogy mit teszek. Mielőtt belekezdek a mondandómba önkéntelenül a kezem után nyúl, megfogja és szorítja; az ajkait beharapja, mintha egy súlyos bírósági ítélet kihirdetésére várna. – Azt fogjuk tenni, hogy bemegyünk a kórházba, mert dolgoznom kell. Velem leszel amíg bírod, mert tizenkét órázom kell és hajnalban végzek. Azt mondjuk majd, hogy a rokonom vagy. Mielőtt elkezdődik a rendelés felhívjom a mamád kórházát és megkérdezzük, hogy mi van vele. Ha végeztünk akkor szépen hazajövünk és meglátjuk, hogy mit tegyünk a továbbiakban. Semmiképpen nem foglak hazaküldeni egyedül. Jó lesz így kicsim? – fejeztem be a mondókám. – Igen, nagyon jó lesz – bólint megkönnyebbülten – és igérem nagyon jó leszek!
Amikor egykor ismét kiléptünk az utcára, szemerkélő eső fogad bennünket. Az égen borús, szürke felhők gyülekeznek, melyek színvilága hasonló a hangulatunkéhoz. Egyikünknek sincs kedve tréfálkozni. Az Aradi utcán átvágva egykedvűen bandukolunk a Jókai tér sarka felé, mert ott parkolok a 206-os Presence-emmel. Amikor meglátja a kocsit felcsillannak a szemei: – Neked autód is van? Elmosolyodok. Elveszi a kezét a kezemből és odafut a kocsihoz. Körbejárja. Érdeklődve kukucskál be az ablakokon keresztül. – Gyere, szállj be! – nyitom ki neki a hátsó ajtót. – Nem lehetne előre? – könyörög. – Nem! Nyomás, befelé! – vezényelek neki játékosan. Nem szól semmit, csak sóhajt egyet és bemászik hátra. Beülök én is. Előrecsusszan a hátsóülésen és átkarolja az anyósülés fejtámláját. Figyelmesen nézelődik. Elindulunk. Szépen lassan végigcsorgunk az Erzsébeten, majd a József körúton, ráhajtok az Üllőire. A szürke, borús, felhős horizonton a forgalom közepén, hirtelen elénktárul és kiemelkedik – mint homoksivatag közepén az oázis pálmafái – a kórház épületkomplexuma, tetején az ismerős nagy felirattal. Közeledünk…

Az épülethez közeledvén kisbarátom egyre nyugtalanabb lesz. Idegesen fészkelődik a hátsóülésen, megtoldva azt egy-két sóhajtással. Belenézek a visszapillantó tükörbe és igyekszem elkapni a pillantását. Nem sikerül. Elfordítja a fejét és bámulja a szélvédőn kacsázva lepergő kövér esőcseppeket. Alig észrevehetően biccentek egyet, magamnak nyugtázva korábbi megállapításom: minden gyerek így reagál a kórház látványára, az orvosokra, a klinika nyüzsgő forgatagára. Miközben ezen gondolkodom keresek egy szabad parkolóhelyet a Delej utcában. A bejárathoz vezető hosszú lépcsősoron szótlanul, kéz a kézben bendukolunk felfelé. Hirtelen egy szirénázó mentőautó vijjogása töri meg a város monoton, egyhangú zaját. Önkéntelenül megszorítom a kezét. Kérdőn néz fel rám, majd lehajtja a fejét. Belépünk és a vezetésemmel elindulunk a második emeletre. Viszonylagos nyugalom fogad: az osztályon szülők beszélgetnek, miközben megszeppent gyermekeikkel arra várnak, hogy a vizsgálatokra szólítsák őket. Monoton duruzsolássá összefolyó emberi beszédet lehet hallani. A CT osztályon kevesebben vannak, bár a rendelés korántsem fejeződött be. Nem ott dolgozom, az én szakterületem az UH diagnosztika. Nyolc óra után csak az ügyeletes orvos fog várni néhány sürgős esetre, melyek azonnali képalkotó diagnosztikai vizsgálattal lesznek elláthatóak. Ezek többnyire sürgős traumatológiai és idegsebészeti esetek lesznek. Az ügyeletes orvosok egyike én leszek, mint helyettesítő osztályos orvos. Az éles neonfény visszatükröződik a fényesre koptatott szürke linóleumon. A folyosókat barátságos mesefigurák díszítik: sünik, macik, cicák, nyuszik és kutyusok ugrabugrálnak a falakon. A falak mentén két oldalon narancssárga műanyag székek sorakoznak ülőhelyet kínálva a várakozóknak. A folyosó végén a CT labor ultramodern helyiségei nyílnak. Ritkán járok arra. A kissrácomat egy hirtelen mozdulattal bekormányzom egy nagyobb irodába: ez az egyik orvosi szoba. Egyedül vagyunk. A délutános kolléganők már rendelnek. A szakaszisztensek a vizsgálókban végzik munkájukat. Talán csendes esténk lesz majd. – Gyere, ülj le! – húzok egy széket az asztalom mellé, melyen szakkönyvek, jegyzetek, filmek hevernek össze-vissza egy számítógép terminál mellett. A falon egy tekintélyes nagyságú automata filmvetítő áll, rajta egy sorozat felvétel különböző esetekről. – Na, ne legyél már ennyire megszeppenve! – borzolok bele a kiskukacom hajába. – Nem vagyok az, – tiltakozik halkan – csak kicsit fura itt! – mondja és hosszan körbenéz. – De érdekes! – ezzel felkap egy RTG filmet az asztalról. Ha jól látom, éppen egy femur fractura látszik rajta. – Az egy akkora kisfiúé, mint te! – jegyzem meg. – Biciklizés közben egy nagyon csúnyát esett és eltörte a lábát, – magyarázom neki – látod ez lesz, ha nem vigyáztok magatokra! – Aha. – mondja, és visszaejti a filmet az asztalra. Mint radiológus, én is nagyon sok gyermekbalesettel találkozom, amik kis odafigyeléssel, óvatossággal, megfelelő neveléssel megelőzhetőek lennének. – No, akkor telefonáljunk egyet! – vezénylek játékosan és a telefon után nyúlok. Beleegyezően bólint. – Hogy hívják a mamád? – kérdem. Megmondja. – Kapcsolja kérem, a Rókus Bel-Egyet! – szólok a központosnak. Míg a kapcsolásra várok gyönyörködöm a kisfiúban. Ahogyan ül mellettem a széken: pici, vékony, törékeny. A kezecskéivel szórakozottan tologatja a könyveket az asztalon, majd rám emeli a tekintetét. Hosszú szempillái meg-meg rebbennek, vékony szájacskája mosolyra húzódik. Vágyakozva nézem a hosszú, vékony combjait melyek kirajzolódnak a kék farmernaciján keresztül. Tekintetem megállapodik a nadrágja sliccén. A kellemes pillanatot egy barátságos hang szakítja meg, az egyik volt évfolyamtársam és barátom az. Szerencsés vagyok, pont őt keresem…

Néhány bevezető, barátságos hogylétet firtató kedveskedő kérdezz-felek futam után a lényegre térek. A nagymama után érdeklődöm nagyjából vázolva azt, amiről már tudok. Ismét szerencsém van: bár nem ő a kezelőorvosa, mint másodéves belgyógyász szakorvos rezidens ismeri az esetet. Hangja kicsit elkomorul amikor nagyvonalakban ismerteti: az útvonal traumatológia, idegsebészet, belgyógyászat – onkológia. A kimerítő kivizsgálás – melyben legnagyobb szerepe a PET-CT diagnosztikának volt – végeredménye sajnos halálos diagnózis: inoperábilis tumor cerebri, amit most egy pneumónia is megfejelt. Ezért lett a végállomás a belgyógyászat. Összeszoruló torokkal veszem tudomásul a végitéletet: napok vagy maximum néhány hét kérdése és a néni sajnos el fog menni. Az egyetem évei alatt megpróbálnak felkészíteni bennünket a halál és az elmúlás elfogadására és feldolgozására, de ez őszinténszólva csak gyenge próbálkozás. Néhány kollégám sajátos módon kezeli ezt, illetve a súlyos felelősség érzettel kapcsolatos idegi feszültséget: van aki nők után fut és habzsolja az életet, van aki iszik – néha én is -, van aki titokban morfinista lesz, van aki a családjának él és minden este a kisfiaival kilegozza magából a feszültséget. Színes építőkockákkal? Hmm… Én számítógépes akciójátékokkal lövöldözöm ki magamból a gőzt, mint az egyik gyermeksebész kolléga is. – És tudsz valamit a családjáról, hozzátartozókról? – kérdezem. Eléggé lehangoló tényeket tudok meg: a család vidékről költözött fel a fővárosba, mert a néni fia itt kapott jó állást. Közösen vettek egy nagy lakást, oda költözött az öttagú család. Három évvel ezelőtt tragédia történt, mert autóbalesetben meghaltak a fiatalok és a kislányuk. Csak a néni és az akkor nyolcéves kisfiú maradt meg, ugyanis ők otthon voltak. Szörnyű lehetett! Azóta a néni folyamatosan betegeskedik, a lakást kisebbre kellett cserélnie anyagi okok miatt. Ketten maradtak, távoli rokonok vannak, de említésre sem méltóak. Miközben ezt hallgatom szórakozottan játszom egy gemkapoccsal. Tekintetem az aszalról a kisfiúra vándorol, aki lehajtott fejjel kuporog mellettem a székén. Az arca mérhetetlen szomorúságot tükröz, melyet még kifejezőbbé tesz az őt megvilágító derengő, sejtelmes kékes fény, ami a filmvetítőből árad. Mintha tudná, hogy miről folyik a beszélgetésünk. A szöszke haja most kisérteties szürkéskék színben tündököl. Gondolataimból barátom kérdése ráz fel: – Miért kérdeztél erről az esetről? Esetleg találkoztál Balázzsal? – Kivel? – kérdezek vissza bambán. – Balázzsal, az unokájával! Ellógott a gyámügyisek elől. – feleli. – Ja, igen. Itt van nálunk. – nyögöm ki nehezen. – Aham. Értem. Vigyázz rá kérlek! Nagyon nehéz lesz neki. – mondja a kollégám. Ő azon kevés emberek közé tartozik, akik tudják rólam, hogy BL vagyok. Rajta kívül még egy nagyon rendes anaesthesiológus kolléganőm tudja. Mindketten nagyon jó barátaim. Megértettek és elfogadtak. Ők így szeretnek. A barátom hangjából is aggodalom érződik ki. Pár szóban megegyezek vele, hogy a hétvégén meglátogatjuk a nagyit, majd elbúcsúzok tőle. A beszélgetés befejeztével Balázs felé fordulok és bizatóan elmosolyodok. Ő most nem mosolyog, próbál – kevés sikerrel. Inkább lefelé görbül a szája. Kezembe veszem a kezeit és kicsit közelebb gurulok hozzá a székemmel…

Rámnéz a gyönyörű szürkéskék szemeivel: – Hogy van a mamám? Ugye nagyon rosszul? – kérdezi rekedten. Sóhajtok egyet és bólintok: – Igen, sajnos nagyon beteg. Nagyon-nagyon sajnálom kicsim! – Nem szól semmit, nincs hozzá ereje. Néha a kimondatlan szavak a legsúlyosabbak. Megértette a helyzetet. Nem szabad a gyerekeknek hazudni, őszintébbnek kell velük lennünk, mint sok felnőttel. Ezt itt komolyan megtanultam az évek során. Közelebb hajolok hozzá és átkarolom. Zavartan megveregetem a hátát. Érzem teste illatát, melegét és hallani vélem szíve sebes dobogását, de ettől furcsamód inkább elszomorodok én is. Jelenleg talán ő az épületben tartozkodók közül a legboldogtalanabb kisfiú. Nem sír, tartja magát. Megölelgetem és megsimogatom. – Ugye velem leszel majd? – kérdezi halkan. – Természetesen, – nyugtatom meg azonnal – de most mennem kell, mert kezdődik a műszakom! – pillantok a faliórára, melynek mutatói vészesen megközelítették, sőt már el is érték állomáshelyüket, amik számomra a munkaidőm kezdetét jelzik. Felállok. – Kérlek maradj a szobában! A számítógépen találsz néhány játékot, azokkal játszhatsz! Ha valaki kérdez mert bejön, mondd azt, hogy velem vagy! Jó, Balázskám? – nézek rá kérlelően. – Rendben van, úgy lesz ahogy kéred! – bólint. – Oké! – ezzel kilépek a szobából. – Majd benézek, ha tudok, igyekezni fogok! – szólok vissza. Becsukom az ajtót és az orvosi öltöző felé veszem az irányt. Két óra van, kezdődik a munka. Nem vagyok túlzottan jó hangulatban, még az a tudat sem dob fel, hogy biztosan ma is összefutok néhány lenge öltözetű édes kissráccal a vizsgálókban. Az öltözőben kusza gondolatok járnak a fejemben. Mi lesz most vele? Mit tudok érte tenni? Hogyan legyen tovább? Cserben nem hagyhatom. Mindenképpen mellé kell állnom! – lépek ki, miközben megigazgatom köpenyem zsebére erősített kék sugárzásdózis-mérőt. Ez a meló este hétig tart. Az UH járóbeteg rendelésre vagyok beosztva. Egymás után jönnek a gyerekek. Többnyire hasi vizsgálatokat végzek, belgyógyászati vagy sebészeti eseteket látok. Jópár kisbeteg után hagyok magamnak egy szusszantásnyi időt. Azonnal Balázs felé veszem az irányt. Benyitok az orvosiba: ott áll az egyik ablak előtt és az Üllői út forgalmát figyeli. A zajra hátrapillant elrebeg egy sziát, majd azonnal visszafordul. Mögé lépek a vállaira teszem a kezem, az arcom a fejére hajtom, majd egy puszit nyomok a hajába, a feje búbjára. Sóhajt. A szobára telepedő súlyos, szomorú csendet halk, vékonyka hangja töri meg: – Hiányoztál! – magam felé fordítom és lenézek az arcába. Meglepetten tapasztalom, hogy az arca kipirult, szemei könnyesek, vörösek – korábbi sírásól árulkodnak. – Tudod, te nagyon hasonlítasz apukámra! – ez az első, hogy valakit említ a korában elhúnyt családtagjai közül. – Nagyon hiányzik. Téged nem akarlak elveszíteni, érted?! – kiáltja ökölbeszorított kézzel, amivel kicsit megrémít. De átkarol és az arcát a köpenyembe fúrja. Vállai rázkódnak a zokogástól. Nem tudok megszólalni. Magamhoz szorítom és csak szorítom hosszú perceken keresztül, melyek egy örökkévalóságnak tűnnek. – Nem foglak elhagyni! – suttogom neki. Az érzelmekkel: szeretettel és ragaszkodással teli pillanatot a kórházi diszpécser dobozhangja töri meg, mely az ajtó felé erősített mini hangszóróból recseg: a nevem mondja és közli, hogy várnak rám. Mennem kell megint…

Megsimogatom a fejét és gyengéden megszorítom a vállát. – Nyudodj meg kicsim, és próbáld magad elfoglalni valamivel! Most várnak rám. Később érted jövök és majd valamit vacsizunk, okés? – Okés! – feleli és mosolyt erőltet az arcára, felemelt hüvelykujjával jelez. – Na, így már jobban tetszel! – mosolygok rá és játékosan beleboxolok a pocakjába; kilépek az irodából. A kettes laborban az egyik aszisztensnő izgatottan fogad: – Doktor úr, sürgős esetünk van! A mentők behoztak egy kisfiút nagyon súlyos alhasi görcsökkel, a felvétel kért egy megerősítést az előzetesen megállapított diagnózisra. Ha rábólint, akkor azonnal viszik át a sebészetre. – Oké, nézzük meg! – ezzel belépek a kellemesen hűvös vizsgálóba. Az asztalon egy kis vékony test fekszik, ahogy a derengő, kékes félhomályban látom, már le is vetkőztették. Szegényke eléggé meg van rémülve, két kis barna szempár követi riadtan minden mozdulatom. – Szia, hogy vagy? – kérdezem lágyan. – Szia! – köszön vissza. Nagyon édes csengő, vékony kis cérna hangocskája van. – Mit fogsz velem csinálni? – kérdezi, miközben félénken megpróbál felülni. Leülök mellé az ultrahang berendezés terminálja elé. – Ne félj, nem bántalak! Gyorsan megnézem a pocid, hogy a többi doktorbácsi tudja, pontosan mi is a bajod! – Kezembe veszem a kartonját és pillanatok alatt átfutom az eddigi feljegyzéseket. Kilenc éves, Péternek hívják. A homlokára teszem a kezem: süt a láztól. – Terike, ez a gyerek lázas! – kiáltok ki az aszisztensnőnek. A zöldeskék sötétítőfüggöny félrelibben, és benéz rajta egy pufók, festett szőke hajú fej: – Igen doktor úr, már a felvételen megmérték, harmincnyolc-hat volt. A mentősök még harmincnyolc alatt mérték. Egy lázcsillapító kúpot kapott. – Nagyszerű! – dünnyögöm, és visszafordulok a kisfiú felé. Vékony, picurka – a gyerekméretű vizsgálóasztalon is elveszik szinte. Halvány, selymes bőrén keresztül mint a finoman szőtt pókháló, látszanak az erek. Kifejezetten fehérnek, sápadtnak tűnik. – Ne ijedj meg, de most lehúzom a kisnadrágod, jó!? – figyelmeztetem, majd amikor bizonytalanul bólint, lehúzom a nadrágját, egészen combközépig. Végigsimítom a hasát: meleg és feszes. Nyög. Megpróbálom betapintani, de érzékenyen reagál rá. Halk, nyűszítő hangot hallatt. Rápillantok, az arca arról árulkodik, hogy hamarosan ki fog belőle törni a sírás. – Jól van Petikém, ne haragudj! Nem bántalak, csak had nézzek meg mégvalamit: ezzel óvatosan, de erőteljesen végighúzom a kezem a picúr köldökétől kiindulva, lefelé haladva a hasa jobb oldalán egészen az ágyékáig. Lent a fütyije mellett jobban belenyomom a kezem egy ívet húzva a pocakjába. Válaszul majdnem leugrik a vizsgálóasztalról és halkan el is pityeredik. Igen, erőteljes reflex. Még a hülye is láthatná, hogy appendicitis. Azonnal megnyugtatom, megsimogatom az arcát és kedvesen megszorítom a kezét. – Ne haragudj, nem akartalak bántani! Nézd csak, most teszünk egy kis hideget a pocidra! – ezzel egy kis adag kontakt zselét nyomok a köldöke és a fütyije közötti tenyérnyi felületre. Picit megnyugszik. Nagyon óvatosan elvégzem az ultrasonic vizsgálatot. Tulajdonképpen nem sokat kell vizsgálni. Egyértelmű a diagnózis. Miután befejeztem, egy tiszta, fehér kendővel letörlöm a hasát és visszahúzom az alsónadrágját. Az évek során megtanultam különválasztani egymástól a BL-séget és az orvosi hivatást. Hazudnék, ha tagadnám, hogy az előbb nem néztem meg Peti kukacát vagy akár az egész testét, de itt elsősorban orvos vagyok és a rám bízott gyerekeket korrekten minden hátsógondolat nélkül látom el. Munka után, amikor végigpörgetem magamban a nap történéseit, többször előfordul, hogy akkor már másként gondolok rájuk. Fantáziálok velük, általuk. Néha nagyon tuti kisfiúval kerülök kapcsolatba, de eszembe sem jutna bármilyen helytelen gondolat vagy cselekedet. Mérhetetlen szeretetet érezhetnek. Megpaskolom a combikáit. – Így ni! Készen is vagyunk! Nagyon bátor fiú voltál, nagyon ügyes vagy! – dícsérem. Szerencsére a pityergés abbamaradt. Egy bágyadt, csibészes, kis mosolyt kapok cserébe. Kilépek a függöny mögé és a távolabbi íróasztalon fekvő telefon után nyúlok. Tárcsázok. Az ügyeletes sebész veszi fel: – Szervusz! Gratulálok! Kezdhetitek fenni a késeiteket! Nyertetek egy appendectomiát, azonnal küldöm a kisfiút és imádkozhatunk, hogy nem perforált az érthetetlen tötymörgés miatt! – Nem mi tehetünk róla, a felvételes küldte hozzátok a kiskölyköt! Nekünk nem szóltak, talán elnéztek valamit!? – védekezik a kolléga. – Jól van na! A lényeg, hogy sürgős lesz! Vigyázzatok majd rá! – enyhülök meg. Pár perc múlva Petit kitolják a vizsgálóból, amikor mellém érnek elkapja a pillantásom. Kinyújtja felém a kis kezét. Megfogom. Érzem, hogy forró a láztól. – Te nem jössz velem? – kérdezi halkan. – Nem picurkám, nekem itt kell maradnom – de megigérem, hogy majd meglátogatlak! – ezzel óvatosan a letekart hordágy zöld lepedőjére fektetem a kezét. A folyosón várnak a szülei. Néhány szóban elmondom nekik a történéseket, majd miután minden kérdésükre megfelelő tájékoztatást kaptak, a sebészeti osztályra irányítom őket a kisfiúk után. Az órámra pillantok: nemsokára hét. A járóbeteg szakrendelésnek vége, el is fogytak a betegek. Kezdetét veszi az esti, ügyeleti műszak. Vigasztal, hogy a hétvégém viszont szabad, amit majd egy helyes kisfiúval tölthetek el. Most pedig egy egyszerű vacsi vele. Gyorsan lediktálom a leletek félbemaradt kiértékeléseit, majd elköszönök a távozásra készülődő asszisztenciától, és megint az orvosi szoba felé veszem az irányt. Balázs vár rám…

Vegyes érzelmekkel lépek az ajtóhoz. Zavartan megállok előtte, bentről nevetést hallok. Benyitok. A szobában egy kolléganőm ül az asztalánál, előtte Balázs egy széken. Szemmel láthatóan jót mulattak valamin. – Hát ti? – kérdezem. – Nem is tudtam, hogy ilyen helyes unokaöcséd van! – mondja a kolléganőm. – Én se tudtam róla! – vigyorgok. Balázs csillogó szemekkel bámul. – Meddig maradsz? – kérdezem. – Már menni készültem, csak beugrottam a táskámért. Ti maradtok? – érdeklődik. – Igen, ügyelek éjszaka – felelem. – Hát akkor jó mulatást fiúk! Te is maradsz éjszakára Balázs? – simogatja meg szöszi buksiját a kolléganőm. – Igen, persze! Én is ügyelek! – dörzsölgeti a kezét, közben a doktornő mellé sündörög. Csak állok és nézem őket. Mosolygok. Ennek a kisfiúnak komolyan szüksége van egy kis szeretetre és odafigyelésre. Sőt! Neki családra lenne szüksége. Ahogy nézem és gyönyörködöm benne, egy édes, jóleső, meleg borzongás fut végig rajtam. Ó, hogy szeretem, pedig talán csak negyvennyolc órája ismerem!? Mintha már régóta a kisbarátom lenne. Drága, kicsi picurkám! A kolléganőm elköszön, ketten maradunk. – Hiányoztál! – szalad ki a számon, amin azonnal rajtakap és a nyakamba ugrik. Hirtelen belepuszil a fülembe. Percekig csak csengést hallok. – Aúú, most fáj a fülem. Most síjok! – játszom a szepegő kisfiút. Belecsimpaszkodik a nyakamba és szájon puszil: – Ne haradudj, gyere hajolj le és meggyógyítalak! Lehajolok. A végredmény: már a másik fülem is cseng. – Na ezt még visszakapod! – játszom a dühöset. Persze mosolygok. Csengő-bongó hangjával felnevet. Rápillantok az órámra: fél nyolc. – Na gyere Balázskám, elmegyünk enni! – ezzel magamra kapom a kabátom. – Benne vagyok! – húzza magára a dzsekijét. Megigazgatom a gallérját és felhúzom a zipzárját. Kap egy gyors puszit. – Menjünk! A folyosón beszólok az adminisztrátornak, hogy gyorsan elmegyek bekapni valamit. Ugyanazt teszem a felvételnél is. Ha gond van megcsengetnek. Ezzel megfogom Balázs kezét és kilépünk az épületből. Hűvös van. Az eső szerencsére elállt. Most egy kicsit a szél támadt fel. Gyalog megyünk, jót tesz egy kis séta. Elérjük a Nagyvárad teret. A forgalom nem szűnik. Az autók jönnek-mennek a nyálkás utakon, kerülgetve a kátyúkat. Fényszóróikkal olyanok mint egy boly mélyén cikázó világító fejű hangyák. A gyorsétteremben kellemes meleg és halk zene fogad. Néhányan üldögélnek az asztaloknál és beszélgetnek vagy éppen a vacsorájukat majszolják. Rendelünk és letelepedünk egy félreeső sarokasztalnál. Kibontogatjuk a szendvicseinket és enni kezdünk. – Odajártál egyetemre? – mutat ki a SOTE szürkés, párás ködbe burkolt épületeire az ablakon át. – Nem, én Pécsen jártam suliba – felelem. Az evés szótlan percei szépen leperegnek. Balázs szakítja meg a csendet: – Nem baj, ha ezt nem eszem meg? Nem tudok többet enni! – ezzel a félig elfogyasztott cheese burgerére mutat maszatos ujjacskájával. – Nem, persze! Csak annyit egyél amennyit szeretnél! – bólintok. – Akkor jó! Köszönöm szépen! – sóhajt megkönnyebbülten. – Mehetünk? – kérdezem. Bólint. A tálcáinkat helyükre téve távozunk. Ismét irány a kórház. Még nem is sejtem, mi vár rám…

A második emeleten nyugalom és félhomály fogad. Remélem így is marad. Az ügyeletes technikus a recepción ül és szundikál. Halkan belopózunk az orvosiba. – Nem is tudtam, hogy az unokaöcsém vagy! – töröm meg a csendet. Balázs elmosolyodik. – Hirtelen nem tudtam jobbat mondani. Ugye nem baj? – aggodalmaskodik. – Nem, persze! Nagyon jó volt így is. Mióta ismerjük egymást? – kérdezem. – Hát, két napja! – vágja rá kis gondolkodás után. – De tudod, mi az érdekes? Olyan, mintha már régóta ismernélek! – folytatja és kabátostul hozzámbújik. – Nagyon szeretlek! – teszi hozzá halkan. – Én is téged kicsim! – simogatom. Lehúzom a kabátját. – Nekem most egy kis dolgom van, de ha akarsz, játszhatsz a gépen. A filmvetítő felé fordulok és megtöltöm röntgenfilmekkel. Nekilátok dolgozni. Nem is figyelem az idő múlását, hirtelen arra leszek figyelmes, hogy Balázs megérinti a vállam: – Nagyon álmos vagyok! – suttogja, és ezzel megdörzsöli a szemeit, ásít is hozzá egy nagyot. – Ó, ne haragudj! Teljesen belemerültem a munkába. Várj csak, kitalálunk valamit! – ezzel felállok és nyújtózok egyet. Megfogok két nagy vendégfotelt és összetolom őket. Tökéletes! – Gyere, ide le tudsz feküdni! – ezzel megfogom és beleültetem a két fotel alkotta bölcsőbe. Kikötöm a sportcipői fűzőit és lehúzom őket. Leterítem a kabátommal. Tökéletes kis vackot készítettem neki. Pár perc múlva lehunyja szemeit és álomba merül. Gyönyörködöm ahogyan fekszik összegömbölyödve, mint egy kismackó. Ismét melegséget érzek. Ez a gondoskodó szeretet, ami a lelkem mélyén kellemes borzongással tölt el. Sóhajtok és visszaülök a munkámhoz. Hirtelen telefoncsengetésre riadok fel. Ohh, elszundítottam az asztalom mellett! Az órára pillantok: éjfél körül jár az idő. Az ambulancia keres: le kell mennem konzultációra. Lefelé menet gyorsan belépek a mosdóba és egy kis hidegvízzel felfrissítem magam. Átpasokolom az arcom. Belenézek a tükörbe. Egy fáradt, elnyűtt pofa vigyorog vissza. A trauma ambulancián egy kisebbfajta csoport fogad. Lent van az ügyeletes belgyógyász és a sebész kolléga is. Én vagyok a harmadik orvos. A vizsgálón egy tíz év körüli álmos, megszeppent kisfiú ül egy kis elnyűtt alsónadrágban. Ismertetik az esetet: fejfájással, hányással, kettőslátással és komoly orrvérzéssel került be az ügyeletre. Az anyja hozta be a kisfiút. A vizsgálatok során kiderült, hogy a gyereket valószínüleg bántalmazta valaki. Szükség van a radiológia állásfoglalására is. Megnézem magamnak a gyereket: vékony, vézna fiúcska, hosszú kezecskékkel és combokkal. Helyes pofikája van, aranyos divatosan nyírt világosbarna hajjal. Az egyik fülében apró arany fülbevalót veszek észre. Ha nem a vizsgálóasztalon ülne kék-zöld foltokkal a testén, akkor még bele is zúgnék. Így most felháborodással vegyes keserűséget érzek. Áhh! Egy ilyen helyes kiskölyköt megverni! Uramisten…

A belgyógyász kolléga kérdezgeti. Csúnya horzsolásai, véraláfutásai is vannak. Látleletet vesznek fel. Felszólok az osztályra, hogy a technikusom jöjjön le. A hordozható röntgengéppel saját kezűleg készítem el a felvételeket. Célszerű lett volna az osztályon elkészíteni, de tekintettel vagyunk a gyerek állapotára. Valószínüleg agyrázkódása is van. Felvétel készítés közben próbálok vele beszélgetni, de sajnos nem sok sikerrel: nagyon ijedt, talán kaphatott egy enyhe poszttraumatikus sokkot is. Nem tudni egyenlőre. Megpróbálok neki nagyon sok szeretetet sugározni a röntgen sugarak mellett, de a gép csattogása, illetve a kék sugárzásvédő mellényünk kicsit megrémíti. Túlságosan fél ahhoz is, hogy még sírni is merjen. Riadtan pislog zöldesszürke szemeivel és markolja a vizsgáló asztal lepedőjét. Hirtelen eszembe jut, hogy odakint láttam egy szürke nyuszit valamelyik íróasztalon csücsülni. Kimegyek érte. A nyuszival a hónom alatt, és egy zöld lepedővel a kezemben visszamegyek a vizsgálóba. Odaadom a kisfiúnak a plüssállatot. Hálásan fogadja, úgy kapaszkodik bele, mintha az élete múlna rajta. Leterítem a testét a lepedővel. Így nagyobb lesz a biztonságérzete is, mint ruha nélkül. Rám mosolyog és félénken, nagyon halkan megköszöni. Kinyújtom a kezem, felé nyúlok, hogy megsimogassam. Elrántja a fejét és lefelé görbül a szája. Hogy felejthettem el, ezt a gyereket ütötték! – Ne haragudj, nem bántani akarlak! – mondom neki és zavartan ellépek az asztaltól. Nagy lihegve megérkezik a technikus egy paksaméta filmmel. A kis csapat – orvosok, aszisztensek, nővérek – átvonul az előkészítő helyiségbe egy filmvetítőhöz. Sorban felkerülnek a felvételek: szép kis kollekció. Friss arccsont törés, gyógyult radius törés, kezeletlenül gyógyult bordarepedések, zúzódások. Egy rendszeresen bántalmazott gyerek testének néma tanúi. Ismét felháborodok, mint mindannyian a kollégák közül. A menetközben értesített rendőrök is megérkeznek, illetve befut a gyermekvédelmis is. Az anya meghallgatása során kiderül, hogy amíg ő munkában van, az italozó élettársa ezekszerint rendszeresen a gyereket használja a kocsmában ért sérelmek miatti feszültség levezetésére. Ez egyszerűen nonszensz, de sajnos nagyon gyakori. Sok ilyen esetünk van, és mi mindíg felháborodunk rajta. Most is. Valószínüleg az anyját is megfogják vádolni kiskorú gondatlan veszélyeztetésével, a kocsmás fickót pedig szépen előállítják majd. Ez persze nem vigasz a kissrácnak, aki a szomszéd helységben fekszik fizikailag összeverve, lelkileg összetörve. A sebész kolléga fogja kezelésbe venni a kisfiút, ha ott végez majd átkerül a belgyógyászati osztályra is. Úgy láttam, hogy gyermekpszichológusra is szükségünk lesz. Jó kezekbe fog majd kerülni itt nálunk. Miközben egyedül cammogok az elhagyatott, szürkés félhomályba takarózott lépcsőházban a második emeletre, még mindíg háborgok és dühöngök a látottakon és hallottakon. Hirtelen egyedül és magányosnak érzem magam én is. Vegyes érzéseim vannak, mert ugyanakkor megnyugtatólag hat, hogy tudom itt jó helye lesz Kristófnak, és őt sikerül kiszakítani az otthoni terrorizált környezetéből. Vigyázunk rá. Gondolatok és emlékképek cikáznak az agyamban régen elfeledett és újonnan megismert kisfiúkról. Felérek. Benyitok az orvosiba. Balázs édesen alszik a „fotelágyban”. Odalépek hozzá és megcirógatom az arcát. Elnézem a kabátom alatt fekvő összegömbölyödött kis testét, az angyali arcvonásait. Édesen szuszog a most jótékonynak ható kékes félhomályban. Szerencsére őt nem bántották. Rá más megpróbáltatások várnak majd…

Letérdelek az összetolt fotelok mellé, karjaim az egyik fotel támlájára teszem és ráhajtom a fejem. Az alvó gyerek buksi feje csak néhány centire nyugszik tőlem. Édesen szuszog, szempillái meg-megrebbennek. Álmodik. Remélem, valami szépet, édeset. Hosszú perceken keresztül szótlanul gyönyörködöm; a kis orvosi szoba a béke szigete. Szabad kezemmel óvatosan megsimogatom az arcát, félresimítom homlokából a kósza hajtincseit. Gyengéden megfogom a vállát és megszorítom. Egy puszit adok a pofijára és nevén szólítom. Nehezen ébred. Kicsit zavartan viselkedik. Szótlanul üldögél a kartámlákon. – Lejárt a munkaidőm. Megyünk haza, jó?! – magyarázom neki suttogva, miközben felhúzom a cipőit és megkötöm a fűzőit. – Kis álmos macikám! – ölelgetem meg. – Azonnal jövök! – ezzel kisietek és átmegyek az öltözőbe. Magamra kapkodom a ruháim. A szekrényem ajtaját tompa puffanással zárom be. Visszamegyek Balázshoz. Még mindig kókadozik: inkább alszik, mint ébren van. Szótlanul tűri, hogy felsegítsem rá a dzsekijét és az ajtó felé tereljem. Az utcán csípős hideg fogad, a barátságtalan, szürke éjszakát még a szemerkélő, hideg eső is kellemetlenebbé teszi. Aprókat szippantunk a hideg levegőből, kilégzéskor apró párafelhőcskéket eregetünk. A kocsihoz érve Balázs szótlanul mászik be a hátsó ülésre, hátradől és azonnal elszunyókál. Beülök én is, indítok és pár perces üresjárat után szépen, finoman elindulok. Hátrasandítva egy mosollyal nyugtázom, hogy Balázs békésen szendereg. Lassan hajtok a nyálkás úton, figyelem a víztől csillogó nedves utat és a szélvédőn lefutó esőcseppeket, melyek kis patakokká egyesülnek, hogy aztán az ablaktörlő lapátja egyetlen legyintéssel elkenje őket az üvegen. Az idő barátságtalan szürkesége ellenére valahogyan mégis nyugalmat és melegséget érzek a szívemben, melyben meghatározó szerepe van egy tizenegy éves, helyes kisfiúnak, aki éppen a hátsó ülésemen szundikál. Egy piros lámpánál állva hirtelen fájdalmas, keserű érzés lesz úrrá rajtam: “Ó, Dani! Istenem!” – jónéhány hónappal ezelőtt hasonlóan Kristóf mai esetéhez, egy fiúhoz hívtak hasi ultrahang vizsgálatra. Komoly fájdalmai voltak, de szótlanul tűrte, nagyon nyugodtan viselkedett: bágyadt, mondhatni álmos volt. A trauma ambulancián keresztül került hozzám. Kiderült, őt is bántalmazták. Alaposan megverték. A hasa fájt. Nem hittem a szememnek, azonnal sebész és műtő után ordítottam, mert komoly lien rupturája volt. A szplenográfia elvégeztével már várták a műtőben. Mindenki aggódott érte, és remegtünk, hogy túlélje. Nagy vérvesztesége és belső sérülései voltak. Sajnos nem sikerült neki, elment. Alig tizenöt éves volt. Soha nem fogom elfelejteni az arcát és a szemeit. Azt, ahogyan nézett rám – esdeklőn, könyörögve: „Kérlek, segíts! Ne engedd el a kezem!” Kétszeres kudarcként éltem meg a halálát: mint orvos is, és mint BL is. Ráadásul jól ismertem, mert néhány nagyon szép hónapot töltöttünk együtt: a kisbarátom volt. Felelősnek éreztem magam a történtekért. Rettenetes volt, mert személyesen ismertem és tudtam, hogy nem tudok rajta segíteni, tudtam, hogy elveszíthetem. Senkinek nem kívánom azt az érzést amikor utoljára láthattam azon az estén egy hordágyon a kórházban, egy fehér lepedővel letakarva. Ahogy ezek a gondolatok cikáznak az agyamban, belémhasít a felismerés: már emlékszem! Tudom hogy került hozzám Balázs éjszakára! Aznap este is kissé többször néztem a pohár fenekére, mert felejteni akartam. Felejteni Danit, az értelmetlenül elvesztett gyerekeket, a Kristófhoz hasonlókat. Egyedül kószáltam a körúton, céltalanul, elveszve, amikor belebotlottam egy villamos megállóban. Szóba elegyedtünk és hazakísért. Beszélgettünk, kiöntöttem neki a szívem. Tulajdonképpen mindegy volt, hogy kinek, de akkor, ott ő meghallgatott és együtt érzett velem. Azonnal egy hullámhosszon voltunk, bár az agyam jócskán tompult az elfogyasztott konyakok hatására. Jótékony, felületes, lebegésszerű állapotba kerültem. Nem is emlékszem, hogy mikor került le rólunk a ruha, de később azt érzékeltem, hogy mellettem fekszik elnyúlva, kipirulva, elégedetten. Gondolataimból egy éles dudálás ráz fel: zöld lámpám van. Gázt adok és elindulok…

Az út hátralévő részét sietve teszem meg. Megpróbálok felkészülni a következő – szombati napra, mely tulajdonképpen már elkezdődött, hiszen lassan hajnalodik. Hétvége lévén ráérősen fogom az otthoni feladatokat elvégezni. A budaörsi bevásárlás péntekről mára tevődött át, aztán Balázsnak is kellene ruhákat szerezni, hiszen már két napja ugyanazt viseli, főzni kell majd egy finom ebédet és a hétvége folyamán a nagyiját is megfogjuk látogatni. Hát, nem fogunk unatkozni! Az Aradi utcában találok egy kis szabad helyet. Pont beférek. Szerencsére az eső elállt, de eléggé hűvös van. Balázs megint elaludt. Úgy döntök, hogy nem ébresztem fel. Óvatosan kinyitom a hátsó ajtót ahol ül, és behajolok hozzá. Hallom halk szuszogását, az arcunkat csak pár centi választja el: bőrömön érzem az orrából kiáramló langyos levegőt. Ajkai résnyire nyitva vannak, látom szabályos, hófehér metszőfogait. Nehéz megállnom, hogy ne adjak egy lágy, futó csókot neki. Kikapcsolom a biztonsági övét, karjaimba veszem és felnyalábolom. Jobb kezemmel a popsiját fogom, bal kezemmel átkarolom a derekát. Magamhoz húzom, hozzám simul. Nem nehéz: izmos, vékony kis testén semmilyen felesleges deka nincs. Halkan nyög és mormog valamit, de nem ébred fel. A gyerekkel egyensúlyozva a karjaimban, kezemben a kapukulccsal eljutok a bejáratig. Nehezen, de sikerül bejutnom a házba és felcaplatnom az első emeleti lakásig. Szerencsére ott is bejutok anélkül, hogy a gyerek kicsúszna az ölelésemből. Egyenesen a hálószobába megyek és lefektetem az ágyra, közben kifújom magam. Mosolygok. Hát, ezt a gyerekcipelést nem nekem találták ki, bármilyen édes is legyen a teher. Minden tiszteletem a kórházban dolgozó betegszállító segédápolóké. Gyorsan ledobom a kabátom és a kulcsaim. Felkapcsolok egy kis állólámpát: halvány, derengő, sárgás fény tölti be a hálószobát, narancssárga színbe burkolva a falait. Az ablakokhoz lépek és vigyázva leengedem a redőnyöket. Az ódon faredőnyök nyikorogva, zörögve a helyükre csúsznak. Ijedten Balázs felé pillantok, de nem ébredt fel. Hozzálépek és nekiállok levetkőztetni. Egészen kisnadrágig vetkőztetem, csak az marad rajta és egy kis vékony póló. A naciján lévő hímzett mackóval már régi ismerősként üdvözöljük egymást. A gyerek mélyen alszik, talán még ágyúlövéssel se lehetne felébreszteni. Nem baj, hagy aludjon! Gondosan betakargatom és egy gyenge puszit adok a homlokára: – Aludj csak szépen kicsim! – gondolom és halkan kimegyek a fürdőszobába. Egy gyors zuhannyal felfrissítem magam. Visszatérve a hálóba, az öreg, kattogó vekkerre pillantok – melyet még medikus koromban kaptam ajándékba -, lassan fél négy felé jár az idő. Ideje lesz lepihenni. Mozgalmas napom volt. Óvatosan a kisfiú mellé fekszem és elterülök a párnák között. Hallom halk, nyugodt szuszogását, és a régi vasradiátorok sziszegését. Hirtelen megfordul és hozzámbújik anélkül, hogy felébredne. Átkarolom és magamhoz húzom. Érzem teste melegét, édes illatát. Megnyugtató, jóleső érzés tölt el. Behúnyom a szemem és jótékony, kellemes álomba merülök, oldalamon a kisbarátommal, lehendő kisfiammal…

Arra ébredek, hogy Balázs kuncogva az oldalamat csiklandozza. Lassan kinyitom a szemem és szaporán pislogok. A szoba falára halvány csíkokat rajzol a redőnyök résein át beszűrődő délelőtti, éles fény. Az ébresztőórára pislantok, féltizenegy felé jár az idő. Oldalra fordulva átkarolom a kis hálótársam: – Jó reggelt! Hogy aludtál? – kérdezem tőle csendesen. Végigsimítom az arcát, beleborzolok a szőkés, világosbarna hajába, végighúzom hüvelykujjam az ajkain. – Köszönöm, nagyon jól! – mosolyog vidáman és nyújtózik egy nagyot. Magamhoz húzom és átölelem, majd a kezem lassan becsúsztatom a kisnadrágjába. Hosszú perceken keresztül a popsiján nyugtatom a tenyerem. Közelebb húzódik hozzám és puszikat nyom a nyakamra, arcomra, közben felemeli a combját. Beljebb csúsztatom a tenyerem. Melegséget érzek. Balázs halkan megszólal: – Ha megnő a gomba, nem fér a nadrágomba! Elneveti magát. Belőlem is kipukkad a nevetés – annyira, hogy a könnyem is kicsordul. Kihúzom a kezem a nadrágjából és végigsimítom a combján, vádliján. Csak úgy siklik a bársonyos, puha bőrén. Élvezettel simogatom a lábát, melyet közben hanyagul átvetett a csípőmön. Nagyon szorosan fekszünk egymás mellett. – Na és neked megnőtt a gombád? – kérdezem hamiskás mosollyal. Lesüti a szemeit és látszólag zavartan suttogja, melyet érezhetően csak megjátszik: – Igen! Ha akarod, megnézheted! – teszi hozzá és egy futó puszit nyom a számra. Akartam. Megnéztem neki. Kicsit később pilledten, de elégedetten fekszünk egymás mellett és fogjuk egymás kezét. Hirtelen felém fordul és megszólal: – Tudod ma milyen nap van? Gondolkodom, de nem ugrik be semmi ennyire hirtelen: – Nem, nem tudom! Mi van ma? – kérdezek vissza a homlokom ráncolva. – Ma van a szülinapom! A tizenkettedik! – jelenti ki büszkén. Abbahagyom a köldöke simogatását, és felkönyökölök a párnámon. – Ne viccelj, ugye csak ugratsz? – kérdem hitetlenkedve és meglepve. – Nem hiszel nekem? – szomorodik el – Na várj csak! – ezzel kiugrik az ágyból és azonmód meztelenül, az egyik fotelre pakolt ruhái közül előrántja a farmernaciját. Némi kotorászás után egy kis fehér, műanyag tokkal tér vissza. Mellém kuporodik törökülésbe, és átadja a tokot. Egy TB-kártya, egy diákigazolvány, egy lakcím-kártya és egy BKV bérlet lapul benne. Figyelmesen átnézem őket. Tényleg ma van a születésnapja! – Igazad van, ne haragudj! Azt hittem, viccelsz! Nagyon boldog szülinapot kívánok picurkám! – mondom neki halkan, ezzel most én ugrok ki az ágyból és két lépéssel a konyhában termek. Felrántom a hűtő ajtaját és kiveszem belőle az egyik jobb napokra tartogatott kis, két decis Törley pezsgőt. Kerítek hozzá egy pár poharat és visszaszaladok a szobába. Balázs mellé huppanok, és kezébe nyomom az egyik poharat. Felbontom a pezsgőt, és töltök magunknak. Koccintunk. Láthatóan jólesik neki a gesztusom. – Ne haragudj, de nincs semmi ajándékom amit adhatnék, de ha kimegyünk bevásárolni, akkor veszünk neked valamit, amit szeretnél! Mit szólsz hozzá? – kérdezem, közben hanyattfekve a fejem az ölébe hajtom. Még mindig törökülésben ül. Lenéz rám és megsimogatja a fejem, és halkan, vékonyka hangon megszólal: – Ne vegyél semmit, csak egyet ígérj meg: kérlek, ne hagyj el! Én mindig veled szeretnék maradni! Nagyon-nagyon szeretlek és jó veled! – csuklik el a hangja. Lehajol és megpuszil. Visszapuszilgatom hosszan, lágyan, érzelemmel…

Kis idő múlva kimegyünk a fürdőszobába, és közösen letusolunk. Annak idején, amikor megvásároltam a lakást, alaposan át lett alakítva a fürdőszoba is. Egy komoly, nagy zuhanyozókabint szereltettem be az ósdi vas fürdőkád helyére. Így bőven van hely akár kettőnk számára is. Gondosan segítek Balázsnak a tisztálkodásban, megmosom a haját és a hátát. Ismét meg kell állapítanom magamban – mint azt már sokszor megtettem -, hogy rendkívüli teste van: hihetetlenül kecses, arányos, izmos és teljesen szőrtelen, eltekintve néhány piheszőröcskétől a lapockáin és a lábán. Végigdörgölöm a testét egy nagy törölközővel, majd becsavarom egy kisebb fürdőlepedőbe. Míg ő a hajszárítással van elfoglalva, én is befejezem a fürdést. Közben azon morfondírozok, hogy nem találkoztam volna Balázzsal, ha nem lenne a suliban ősziszünet, ha nem ténferegtem volna a körúton bekonyakozva, ha a mamája nem lenne beteg, ha… „- Áh, sok a ha! Nem is fontos! Az a lényeg, hogy velem van, itt nálam!” Közben mindketten végeztünk és elhagyjuk a fürdit. A hálóban Balázs az ágyhoz lépve előkotorja az alsónadrágját és a pólóját. Fintorogva nézegeti a kisgatyát. – Tudom kicsim, ne is húzd fel! – szólok neki mosolyogva. Kérdőn néz rám. – Összeszedem a cuccaid, és gyorsan kimossuk, mire indulunk a gép meg is szárítja! – ezzel a fotelhoz lépek és felnyalábolom a farmerja és a pulcsija kivételével az összes ruháját. Mire visszaérek a mosógéptől a gyerek az ágyat rendezgeti. A derekára csavart fehér, bolyhos fürdőlepedő minduntalan le-lecsúszik róla, ezzel láthatóvá válik a falatnyi popsija és kukaca. Imádni való látvány. Gyorsan a szekrényemhez lépek és előveszek egy tiszta, fehér pólót. – Állj, kezeket fel! – lépek oda hozzá, és végérvényesen megszabadítom a rakoncátlan lepedőtől. Ott áll előttem feltartott kezekkel, egy szál fütyiben. Átölelem és megpuszilom a homlokát. Mélyet sóhajtva szippantom be a haja frissen mosott illatát. Felnéz rám és mosolyog. Belenézek a szürkéskék szemeibe, az orrocskáján és a mellette két oldalt lévő kis, halvány szeplőcskéi rakoncátlanul és izgatóan integetnek felém. Gyorsan ráhúzom a pólóm. A térdéig ér. Megpaskolom a popsiját és közlöm vele, hogy picit változik a napirendünk: mosás közben gyorsan eszünk valamit, aztán szépen elindulunk Budaörsre, majd elmegyünk ebédelni – igaz akkor már késő délután lesz. Beleegyezően bólint. – Gyere nézzük meg, hogy mi van a hűtőben! – mutatok a konyha felé. A hűtő előtt rövid tanakodás után a baconos tojásrántotta mellett döntünk, Balázs kikötésével, miszerint ő készítheti el. – Légyszi ülj le, és csak nézheted, jó? – kérlel. Mosolyogva beleegyezek. Leülök és nézem a kedves sürgés-forgását. Nagyon otthonosan mozog a konyhában, segítséget csak a kerámialapos tűzhely bekapcsolásához kér. A helyiséget mennyei illatok töltik be, a serpenyőben sercegő szalonna láttán rádöbbenek, hogy mennyire éhes vagyok. – Hogyhogy ilyen jól értesz a főzéshez? – kérdezem. – Áhh, ez semmi, – legyint – tudod sokszor segítettem a mamámnak a konyhában! Hirtelen az ajtócsengő hangja szakítja félbe a beszélgetésünk. Kelletlenül felcihelődök és a bejárati ajtóhoz sétálok. Kikukucskálok. Az ajtóban két egyenruhás rendőr áll. A gyomrom görcsberándul, már nem is vagyok olyan éhes…

Az ajtó előtt állva másodpercek alatt végigpörögnek az agyamban az elkövetkező pillanatok jelenetei. A lehettséges válaszok verziói a miértekre és a hogyanokra. Mit keresnek itt és mit akarnak? Gyorsan végignézek magamon: elfogadhatónak ítélem meg a kinézetem. Egy tiszta, szép farmer, egy fehér ing és egy szürke pulcsi van rajtam. Lassan leakasztom a biztonsági láncot, miközben sürgetően újra megszólal az ajtócsengő. Kinyitom; az ajtóban a két rendőr mellett egy harmadik személy is áll, akit nem láttam a kukucskálón keresztül, mert nem fért bele a látótérbe. Egy zöldkosztümös, szigorú tekintetű nő az. Az egyik rendőr megszólal: – Jónapot, doktor úr! Kis Balázst keressük! Itt van önnél? Az izgalomtól érzett gyomromat markoló görcs lassan felkúszik a mellkasomba, majd megtelepedik a torkomban, és folytogatni kezd. Hirtelen nem tudok megszólalni. Csak bólintok. Egy vinnyogó krákogás után nehezen kipréselek magamból egy buta kérdést: – Gond van? A magasabbik rendőr aki csak némán álldogált, elfolyt egy mosolyt az arcán, ami inkább egy gúnyos fintornak tűnik. A kosztümös hölgy határozottan elém lép: – Igen, gond van! Bemehetünk? – fordul a rendőrök felé. A kérdése, melyet nekem célzott, de a rendőrökhöz intézte inkább kijelentésnek tűnik. Zavartan félreállok. Benyomulnak. A rendőrök csak félrehúzódnak és némán aszisztálnak az elkövetkező színjátékhoz. A nő veszi át a hatalmat: felém fordul és hangosan beszélni kezd. A gyermekvédelmisektől jött azzal a céllal, hogy Balázst magával vigye. A többi dolog amit elmond különösebben nem érdekel, ezeket én is tudom. Nem is figyelek rá, csak egy gondolat jár a fejemben: “Elviszik! Uramisten, el akarják vinni! De miért? Hová?” Megkérdezem a mogorva hölgyet. Nem valami segítőkész. Szűkszavúan csak annyit közöl, hogy a hivatalában hétköznap ügyfélfogadási időben áll a rendelkezésemre. Balázst ideiglenes gyámság alá helyezik és egyenlőre egy gyermekotthonba fogják vinni. Azonnal beugrik a Torzók című film néhány jelenete. Kezdem elveszíteni a nyugalmam: a többi gyermekvédelmis és gyámügyis ismerősöm olyan rendes. Ez a nő miért nem az? Talán sejti, hogy BL vagyok? Az asszony megtalálja Balázst a konyhában, aki eddig nem érzékelt különösebben semmit a készülő viharból. Szegénykém még mindíg a rántottával van elfoglalva. – Szervusz Balázs, megismersz? Ági néni vagyok! – lép a gyerekhez és határozott mozdulattal megrántja. Ahogy ezt látom, ösztönösen ökölbeszorítom a kezem. A kisfiú kirántja a karját a nő szorításából, és hozzám rohan. A hátam mögé bújik és onnan kiáltja remegő hanggal: – Igen! Ismerem magát! Nem akarok magával menni! Itt akarok maradni! – Ne nehezítsd meg a dolgom, Balázs! Öltözz fel és indulunk! – sziszegi az asszony, majd rámtámad: – Miért nincs felöltözve a gyerek? – Hát, azért mert éppen kimostuk a ruháit. – nyögöm idegesen. A dühös hölgy egy lépést tesz felénk, mire Balázs sikítva, sírva elrohan a rendőrök mellett és beviharzik a fürdőszobába. Az ajtót hangos csattanással bevágja. Halljuk, amint ráfordítja a kulcsot a zárban. A nő odalép az ajtóhoz és dörömbölni kezd rajta, majd a rendőrökhöz fordul és rájuk mordul: – Mit állnak itt? Törjék be!…

– Azt már nem, – lépek oda hozzá – ez az én lakásom, és azt csináljuk amit én mondok! Maga pedig jól teszi, ha leállítja magát! – az utolsó mondatot már ordítom neki. – Adjanak tíz percet! – teszem hozzá nyugodtabban. Kezembe veszem a gyerek maradék ruháit és halkan kopogok a fürdőszobám ajtaján. – Kicsim, kérlek engedj be! Légyszives! Csak én megyek be hozzád, más nem! Pár perc múlva bejutok a fürdőbe. A gyerek a lehajtott wc-ülőke tetején gubbaszt, lábait felhúzva, karjaival átkarolva azokat. Sír. Odalépek hozzá és meg akarom simogatni, de elrántja a fejét. Dühös. – Hogy kerültek ezek ide? – kérdezi sírva, de alig értem meg a kérdését, annyira zaklatott az állapota. – Nem tudom kicsim! Tényleg nem! – sóhajtom. Leülök a szennyes gyűjtő kosár tetejére. – Most mi lesz? – kérdezi. – Nem tudom, de ki fogok találni valamit! Velük kellene menned. – mondom halkan. – Kérlek gyere ide! – kitárom a karjaim és kérlelve nézek rá. Lekászálódik a wc tetejéről és odalép hozzám. Átölelelem és a karjaimba zárom. – Amikor két nappal ezelőtt felébredtem és magam mellett találtalak, azt hittem csak képzelődök, mert soha nem gondoltam azt, hogy ennyire szerencsés lehetek. Nálad helyesebb és szebb kisfiúval soha nem találkoztam, minnél több időt töltöttünk együtt annál jobban féltem, hogy a varázslatos pillanat elillan. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Szeretlek! Amit igértem, hogy nem foglak elhagyni, azt betartom! Megkereslek és magamhoz veszlek! Jaj, Balázskám! Nem így képzeltem el ezt a hétvégét, a születésnapod! – miközben hozzá beszélek leperegnek a könnyeim az arcomra. Sírunk mindketten. Szorosan összebújva percekig öleljük egymást. Aztán Balázs kikászálódik az ölemből és lassan öltözni kezd, miután kivettem a ruháit a mosógépből. Megfésülöm a haját és megpuszilgatom. Ő csak egyet ad, de átölel és az arcát az enyémhez szorítja. Kilépünk a fürdőszobából. Felsegítem rá a dzsekijét és én is kabátot húzok. – Lekísérlek! – szólok neki halkan. A kis csapat lassan leindul az utcára. A ház kopott, öreg belső udvarán néhány kiváncsiskodó, nyugdíjas öregasszony ténfereg. “Nagyszerű! Cirkuszi látványosság lettünk!” – gondolom keserűséggel vegyes haraggal. Az utcán aranyló napsütés fogad: gyönyörű, késő őszi idő van. A hajnali esős, szürke időnek nyoma sincs. A bejárat előtt ráérősen sétáló, beszélgető járókelők haladnak el. Néhány bringás kissrác teker el a járdán, csilingelő nevetésük – ahogyan ugratják egymást – messze száll. Az út szélén rendőrkocsi parkol. Megtorpanunk előtte. A két rendőr kinyitja a hátsó ajtót és várakozóan ránk néznek. Balázs felém fordul, és megáll előttem. Kinyújtja felém a kis kezét: – Hát akkor szia! Ne felejts el! Kezet fogunk. Mielőtt bármit is mondhatnék, gyorsan beül a kocsiba. A többiek is beülnek és elindulnak. A vezető a sziréna néhány kaffantásával helyet kér az útra hajtva. A kocsi után intek és zavartan álldogálok egy darabig. – Bízz bennem kicsim! – motyogom magam elé. Visszaérve az üresen tátongó lakás fogad. Belépek a konyhába. A tűzhelyen áll az elkészített rántotta. Hirtelen elfutja szemem a könny, és a tojást serpenyőstül a mosogatóba vágom. Lerogyok az egyik székre a konyhaasztal mellé, és zokogni kezdek…

Folytatása következik…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s